Ha kitör a háború

2.

Charlie arcára néztem; szemében egyszerre tükröződött rémület és boldogság. Most, hogy besorozták egyedül maradtam a gyermekünkkel. Egyedül kell megbirkóznom a várandósság minden problémájával, és mindennel, ami a mindennapi életben történik. A férjem szemébe könnyek gyűltek, miközben az ajka a szavakért remegett.

–  Ha… ha… nem jönnék haza… – kezdte, ám többet nem tudott mondani.

A tenyerébe temette az arcát, mivel nem akarta, hogy így, megtörten és elgyötörten lássam, de… látni akartam. Nem szerettem volna, ha magába fojtja a fájdalmát, hanem vele együtt akartam érezni mindazt, amit megpróbált elrejteni előlem.

– Charlie, haza fogsz jönni. Haza kell jönnöd! Ez a gyerek nem nőhet fel apa nélkül.

– De, ha nem jönnék haza, ígérd meg, hogy nem gyászolsz sokáig, és hozzámész egy tisztességes úriemberhez.

– Ilyet nem ígérek meg…. vagyis, jó rendben – mondtam, ahogy a férjem elgyötört arcára néztem. – Ígérem, így lesz, ha történik veled valami. De tudom, haza fogsz jönni hozzánk. A babának szüksége lesz az apjára, nekem pedig a férjemre.

– Mi lesz velem nélküled? Mi lesz velem a kedves szavaid, a makacskodásod, a csókjaid és te magad nélkül, drága Connie-m? Mihez fogok kezdeni nélküled, ha te vagy a levegő, amit belélegzek?

– Nem tudom, drágám, nem tudom, mi lesz velünk, de muszáj lesz ezt megoldanunk. Mikor kell menned? – kérdeztem, és a hangomba szomorúság és hirtelen érzett magány egyvelege keveredett, hiszen tudnom kellett, mennyi időnk van még hátra.

– A hét végén, de addig is minden percet, ami csak megadatik, azt szeretném veled eltölteni.

Az nem túl sok idő, gondoltam, de abból kell főznünk, amink van. Ezt a három napot úgy kell megélnünk, mintha többé már nem kelne fel újra a nap. Ez egy soha vissza nem térő lehetőség, hiszen nem tudhatjuk, mikor látjuk viszont egymást legközelebb, ha egyáltalán még látni fogjuk egymást a jövőben. Bizakodó lennék, ha azt mondanám, Charlie épen és egészségesen, mindkét lábával és karjával fog visszatérni közénk, egy-két karcolással; ennek így kell lennie, sehogy másképp nem történhet meg.

– Tehát már csak három nap – állapítottam meg hangosan is, majd letettem a boros poharat.

– Vagyis hetvenkét óra, az valahogy többnek tűnik – jegyezte meg a férjem.

– Valóban. Különleges tehetséged van ahhoz, hogy egy másik perspektívába helyezd a dolgot.

– Ígérj meg nekem még valamit, Connie! Amint elindulunk, szeretném, ha te sem maradnál itt. Túl veszélyes lenne neked ezen a helyen teljesen egyedül, ugyanis bármikor elkezdődhetnek a bombázások, és a baba is… Vigyáznod kell magadra!

Közbe akartam szólni, hogy tudom, de meggondoltam magam, mivel nem akartam kiszakítani őt a gondolatmenetéből, és a szívemnek is jól esett a végtelen szeretete és törődése, így csak hallgattam a szavait.

– Menj el vidékre Millie nénikédhez vagy a szüleimhez, csak ne itt legyél, kérlek! – javasolta. Mindketten tudtuk, hogy a közös lakásunk közel sem elég biztonságos ahhoz, hogy egyedül maradjak, várva a háború végét.

– Így lesz, Charlie. Nem terveztem maradni, a szüleidhez megyek, mert Millie nénikémmel egyedül nehéz lenne elbírni, ahhoz rád is szükségem lenne.

– Akkor ezt megbeszéltük. És most van még három napunk, nem számolva a mait. Mit szeretne a gyönyörű feleségem csinálni?

– Hát… – nyomtam neki a tenyerem a mellkasához. – Azt hiszem, tudja, mit szeretnék, Mr. Hilton.