Ha kitör a háború

9.

1942., január

A karácsony, majd a szilveszter és az újév is gyorsan eltelt, természetesen amennyire ez lehetséges, hiszen sosem telt volna el úgy nap, hogy ne gondoltam volna Charlie-ra. Már egészen megszoktam az itteni életem, bár a régi életünk még mindig túlságosan hiányzott.

Ha azt mondanám, hogy ez a nap is olyan volt, mint a többi, akkor hazudnék, méghozzá nagyot. A karácsonyi és a szilveszteri partik után a január szürkévé, hosszúvá és könnyen feledhetővé vált.

Még reggeli előtt befejeztem egy levelet Charlie-nak, mivel az ünnepi felfordulásban nem igazán maradt időm erre, ugyanis Lavinia partiról partira elvitt engem, hogy egy percig se unatkozzak. Azonbanvolt egy másik ok is: hogy ne gondoljak a férjemre, akitől már néhány hete nem érkezett egy árva üzenet sem. Lavinia - hozzáteszem, helyesen - úgy érezte, ismét túlgondoltam a szituációt. Végtére is nehéz lenne egy repülőből leveleket írni a szolgálat teljesítése közben.

Lavinia továbbra is aggódott értem azok után, ami közel egy hónapja történt Brownék partiján. Azt követő héten ágynyugalomra parancsolt, és még azt sem engedte, hogy magam adjam fel az üzeneteim vagy sétát tegyek a kertben.

- Jó reggelt, drágám! - nyitott be Lavinia. - Meglehetősen korán keltél, ha már az asztalnál ülsz.

- Nem tudtam aludni.

Hiába jártam partikra, Charlie gondolata nyomasztóan, mindenhová elkísért. Látni akartam; érezni akartam a bőre érintését az enyémen; hallani akartam a hangját, és vele együtt akartam nevetni. Ez az érzés napról napra egyre jobban erősödött bennem. A mindennapok könnyedségét felváltotta a zaklatottság, az a bizonyos gyomorszorító érzés, attól a pillanattól fogva, hogy felkeltem, egészen addig, amíg álomra hajtottam a fejem. Az álmaimban a férjem arcát láttam mindenütt; az ő nevét kiabáltam, keresve, hogy karjai közé szaladhassak, mellkasába fúrva a fejem, de minduntalan árnyékokra leltem.

- Tudom, hogy aggódsz - mondta Lavinia, és közelebb lépett hozzám. Kitárta a karját, és átölelt. Így képzeltem el az anyai öleléseket is, amelyet nekem sosem állt módomban érezni. - Minden rendben lesz. Tudod, milyen. Vissza fog jönni, mert túl makacs lenne ahhoz, hogy elhagyjon egy életre.

A kora délután halovány napsugarai szakították szét a szürke felhők párnáit. Úgy döntöttem, ideje lenne egy kis sétára indulnom a birtokon. Ha tudnék lovagolni, akkor most minden bizonnyal azt tenném, ám ennek hiányában egy hosszú séta is megtette.

És bár ne tettem volna.

Amikor kiléptem a fagyos téli világba, habár alaposan felöltöztem, az arcomat még így is csípte a hideg. Lavinia egy percre sem akart magamra hagyni, hiszen bármikor beüthet a ménkű, és igaza is volt. Lavinia belém kapaszkodott, majd együtt indultunk el a ház mögött, a kis ösvényen. Minden olyan békés volt, mintha valaki megállította volna körülöttünk az időt, és csak mi ketten mozogtunk volna. Nem igazán szóltunk egymáshoz, hiszen Lavinia nem akarta felhozni Charlie-t, amiről nyilvánvalóan nem szerettem volna beszélni. Én pedig csak élveztem a természet szépségét.

És akkor hirtelen történt valami.

Térdre rogytam a belém hasító fájdalomtól. A vér forrón csurgott végig a combomon. Ledermedtem, teljességgel ledermedtem.

Nyugodj meg, Montgomery, dünnyögtem magamnak. Ez még nem adhat akkora okot az aggódásra.

De, ha ápolónő vagy, akkor igen, végtére is tudod, mi zajlik a testedben. Jobban, mint egy átlagos ember, visszhangozta a másik hang a fejemben.

A folyékony anyag egyre erősebben folyt alá. Átható hidegség járt át, és egyre beljebb, a csontjaim irányába haladt. A csont, ahol a medencém a gerincemhez ért feszülni kezdett. A testem és az érzékszerveim fokozatosan kezdtek szétesni. Nem láttam az égvilágon semmit sem, képtelen voltam eldönteni, hogy nyitva vagy csukva van a szemem. Minden sötéten, olykor világosabban örvénylett és kavargott mintákba rendeződve. Úgy éreztem magam, mint az álom előtti állapotban. Megpróbáltam elterelni a figyelmem, de egyszerűen képtelen voltam rá. A gondolataim egytől egyig azt kiabálták, hogy az ennyire erős vérzés végzetes. A hallásom is gyengülni kezdett, nem hallottam már a természetes hangokat, azokat a zúgás és a csengés váltotta fel.

És aztán már nem éreztem semmit sem.

Amikor kinyitottam a szemem a hálószobában találtam magam. Friss virágillat vett körül, és ahogy körbenéztem megpillantottam Laviniát az ágyam mellett egy széken üldögélni. Még mindig kábának éreztem magam, talán a sokktól, ami odakint ért vagy valami egészen más miatt. Megköszörültem a torkom, mire az asszony felkapta a fejét. A szemében millió meg egy érzést láttam: félelmet, sajnálatot, egy parányi örömöt, ami annyira eltörpült a negatív érzelmek mögött, hogy szinte nem is látszott. Az arcán könnyek folytak végig, és ezzel együtt egy rossz gondolat furakodott be az elmémbe.

- Mi történt, mama?

- Sajnálom, drágám... - kezdte, de a hangja elcsuklott a fájdalomtól.

Először nem értettem, miért mondja ezt, aztán tudatosult bennem, hogy mi történhetett. Önkéntelenül a hasamhoz kaptam a kezem, de már nem éreztem a lakóját.

Nem tudtam őt megóvni a rá leselkedő veszélytől, gondoltam, és a torkom elszorult. Éreztem, amint a könnyeim heves esőcseppekként folynak le az arcomon.

Tudtam, ez nem feltétlenül az én hibám lehetett, mégis önmagamat okoltam mindenért, ami bekövetkezett. Olyannyira magába kerített a fájdalom és a gyász, hogy egyáltalán nem tűnt fel, hogy Lavinia felállt a székről, majd szorosan magához ölelt, miközben mindketten hevesen zokogtunk. Ő azt suttogta felváltva, szinte megállás nélkül, hogy majd minden rendbe jön és semmi baj, de nem tudtam, így lesz-e.

Képes leszek-e valaha túllépni a gyermekem elvesztésén? Nem. Ez volt az egyetlen dolog, amiben biztos voltam. Minden más, amit korábban annak hittem egy pillanat alatt szertefoszlott.

Charlie egyszer megkérdezte, milyen érzés Isten kedvencének lenni. Azt feleltem, egészen kellemes. Ám most már nem hiszem, hogy az lennék.

Bárcsak itt lennél, Charlie, mondogattam magamban szüntelenül. Bár fogalmam sincs, mit tehetnél értem. Talán csak ölelhetnél. Addig szoríthatnál magadhoz, míg mindketten fel nem ébrednénk ebből a rémálomból.