Ha kitör a háború

Prológus

1935 nyara
Anglia, Egyesült Királyság

- Kér egy kis pezsgőt, Mrs. Hilton? - súgta a fülembe a férjem. Még csak alig néhány órája váltam Mrs. Constance Olivia Hiltonná.

- Igen, Mr. Hilton - válaszoltam, és oldalra döntöttem a fejem, ezáltal lehetőséget adva neki, hogy csókot hintsen a nyakamra.

Egy óvatlan pillanatban, még mielőtt megbillentette volna az üveget a poharam felett, bekövetkezett az, amire számítottam.

- Ó, Charlie! - sóhajtottam fel, amikor ajka a nyakamhoz ért. Bizsergés futott végig a testemen az érintését követően.

A számhoz emeltem az immáron pezsgővel teli poharat, és mindvégig a férjem tekintetét éreztem magamon. Kortyoltam egyet, majd kettőt. Az ital íze melegségként áradt szét a számban. A harmadik kortynál az izgalmat felváltotta a nyugalom. A melegség lekúszott a torkomon, majd lassan elöntötte a végtagjaimat. Aztán a következő pohár után a nyugalmat ismét az izgalom váltotta fel.

- Csak remélni merem, nem találod izgatónak, hogy az italomat kortyolgatom - sóhajtottam fel panaszosan.

Bosszantott? Ó, nem, nem! Egyenesen élveztem. Sőt, legmerészebb fantáziáim azt kívánták, bárcsak megszabadítana a ruháimtól.

- Annak találnám, ha magunk lennénk. Sőt, nem csupán néznélek.

- Javaslom, hogy szavaidat jól fontold meg!

- Mást is tennék, de nem eshetek neked egy seregnyi ember előtt ebben az étteremben. Talán hallgatnom kellett volna rád, amikor azt mondtad, együnk otthon, ám nem hagyhattam, hogy az esküvőd napján főzz nekem. De azt hiszem, ez még belefér - helyezte a kezét a combomra, amitől azonnal felszaladt és az egekben táncolt a pulzusom.

- Mr. Hilton! - nyeltem le a pezsgőmet, és csak egy hajszál választott el attól, hogy ne adjak ki más hangot is.

- Mondja, Mrs. Hilton!

- Ez már túlmegy minden határon! - súgtam meglátszott sértődöttséggel.

- Úgy gondolod? Tudod, mi lenne már sok, drága Connie-m?

Azt kellett volna mondanom, hogy nem akarom tudni, mi jár a fejében, mire gondol és mit tervez velem, csakhogy az nem lett volna igaz. Habár ez a gondolkodásmód elsőre nem tűnhet túlságosan erkölcsösnek sosem voltam a tabuk híve. Jobb mindent kimondani vagy megtenni, ahelyett, hogy csak a legvadabb álmainkban képzelgünk róla.

- Rajta, essen nekem, Mr. Hilton!

- De nem itt, kedvesem, menjünk haza! - javasolta, majd otthagytuk a pénzt az asztalon, és már szaladtunk is haza, hogy végre egymáséi lehessünk.

Akkor még csak nem is sejtettük, hogy az életünk néhány éven belül a világ a feje tetejére fog állni. Már tudtam, hogy valami borzalmas van készülőben, de arra egy percig sem gondoltam, hogy az embereken ennyire el fog uralkodni a rettegés, köztük rajtam is, miután megkaptuk azt a bizonyos levelet. Nem kellett hozzá más, mint négy év, hogy a legszörnyűbb gondolataink megvalósuljanak. Iszonyú időszak elé néztünk, miután beköszöntöttek a második világháború zord évei.