HAPPY END - Lando Norris fanfiction

2.

- Egyszer – kezdett bele a saját történetébe. – beragadtam az öltözőm mosdójába. A gond ezzel csak az volt, hogy 3 percem volt arra, hogy beüljek az autóba és kihajtsunk a rajtrácsra. Még nem volt rajtam a versenyfelszerelésem se.

- Azta! – tátottam el a számat meglepettségemben. – És végül kiszabadítottak időben?

- Ki, szerencsére. Felhívtam minden csapattagot, akinek meg volt a telefonszáma, aztán valaki a végén megszánt. De szerintem ilyen gyorsan még sosem vettem fel azt az overált. – bámult el a messzibe, ebből sejtettem, hogy a szeme előtt látja az eseményeket.

- Hasonló sztorim nekem is van, de az még ennél is gázabb. – sütöttem le a szememet.

- Halljam! – követelte azonnal Lando, a hatás kedvéért pedig még a kanapé karfáját is elkezdte ütögetni. Kár, hogy nem a miénket, hanem a srácét, aki immáron 2 órája aludt békésen. A füle mellett keletkező zaj hatására megmozdult, ezzel pedig leborította az addig a hasán tökéletesen egyensúlyozó poharat. A tartalma kiborult, és a testéről csordogált le, miközben emberünk egy horkantást hallatva jelezte, hogy ez sem akadályozza meg őt az alvásában. – Hoppá! – reagálta le Lando az eseményeket ennyivel.

- Szerintem éppen most törtél meg egy Guinness-rekord próbálkozást. – állapítottam meg.

- Ha bárki is mérte az idejét, szerintem így is elég előkelő helyen szerepelt ebben a versenyszámban. – vetett még egy pillantást a srácra. – Na, de, ez nem tereli el a figyelmet a lényegről! Halljam azt a sztorit!

- Egyszer „beszorultam" egy kávézó mosdójába. – mutattam idézőjeleket a levegőbe.

- Hogy lehet valahova „beszorulni"? – szakított félbe azonnal.

- Ha hagynád, hogy befejezzem, akkor elmondom. – jeleztem neki, mire hüvelyk- és mutatóujját összezárva és elhúzva a szája előtt mutatta, hogy innentől kezdve cipzár van a száján.

Meg kellett volna csípnem magamat ahhoz, hogy elhiggyem, Lando Norris, a McLaren Forma-1-es csapatának pilótája az, akihez ennyire felszabadultan tudok beszélni. Mintha ezer éve barátok lettünk volna, pedig ezen a hétvégén találkoztunk először, és az első alkalommal nem volt idő arra, amire ma túl sok is: hogy rájöjjünk, mennyire egyeznek az energiáink. Ez volt a legdurvább az egészben, hogy a férfi, akit a képernyőn keresztül bámulok azóta, hogy bekerült a száguldó cirkuszba, most itt ült mellettem és két órája csak nekem szentelte minden figyelmét. Mondjuk előtte meg kihallgattam, ahogy a barátnőjével veszekszik. A hangsúly ezen a tituluson van elsősorban.

- Szóval – köszörültem meg a torkomat. Nehéz volt túlkiabálni a mellettünk zajló bulit, kezdett már fájni a folyamatos beszéd. – Elmentem mosdóba, és bezártam magamra az ajtót. Amikor végeztem és ki akartam nyitni az ajtót, akkor visszakattintottam a zárat, de nem nyílt ki az ajtó. Akárhogy rángattam, sehogy sem akart kiengedni. Szóval elkezdtem dörömbölni, amit meghallott egy ott dolgozó. Ő is rángatta egy kicsit, aztán hamar rájött, hogy egyedül ez nem fog menni. Telefonon hívott egy szerelőt, aki csak két óra múlva tudott jönni. Szóval két órát ott ültem, de nem baj, mert kaptam a kávézótól ingyen sütit, vizet és kávét. Az egyedüli kényelmetlen az volt, hogy végighallgattam, ahogy az emberek mellettem végzik a dolgukat.

- És mi volt az idézőjel ebben? – türelmetlenkedett továbbra is Lando, de csak egy pillantással elhallgattattam.

- Hogy a szerelő, amikor megérkezett csak annyit mondott, hogy próbáltam-e már a zárat elcsavarni. Mondtam, hogy persze, nem vagyok hülye. Kérte, hogy csináljam. Eltekertem a zárat, mire azt felelte, hogy csavarjak rajta ugyanabba az irányba még egyet. Megtettem és láss csodát, kinyílt. Két órát rostokoltam egy mosdóba, csak azért, hogy megtudjam, hogy valamiért két csavarás a zár az ajtón.