Reggel már az ébresztő előtt felkeltem. Valaki zörgött az udvaron, ami azért furcsa, mert teljesen egyedül vagyok itthon. Felkaptam a telefonom, majd hívtam a legelső embert, aki eszembe jutott.
-Igen?-szólt bele álmos hangon Szebi a telefonba.
-Valaki van az udvarunkon.-kezdtem azonnal.
-Neked is jó reggelt gördeszka bajnok. Nem lehet, hogy a szüleid azok?-kérdezte gúnyosan.
-Nem. Ők dolgoznak. Egyedül vagyok itthon.-ziháltam a félelemtől.
Szebi némi hallgatás után beleszólt a telefonba.
-Azonnal ott vagyok.-mondta, majd kinyomta a telefont.
Gyorsan felöltöztem, majd leosontam és kisiettem a házból. A kapuba vártam Szebit, aki pár perc alatt odaért hozzánk biciklivel.
-Nem lehet, hogy valamelyik Szomszéd?-kérdezte Szebi miután letámasztotta a biciklit.
-A bejárati ajtó zárva volt, máshonnan meg nem tudnak hátra jutni, csak ott.-mutattam a kiskapura a ház és a kerítés között, ami a hátsóudvarra vezet.-De azt elég bonyolult kinyitni, észre vettem volna, ha valaki kinyitja.
-Akkor nem tudom.-emelte fel a konyhaajtó mellé letámasztott seprűt Szebi, majd elindult a hátsóudvarra vezető ajtóhoz.-Maradj mögöttem.-mondta halkan, majd óvatosan kinyitotta az ajtót.
-Látsz valamit?-kérdeztem a háta mögül.
-Az égvilágonsenkit.-fordult felém.
Amint megfordult, a fészer felől hatalmas csörömpölés hallatszott.
-Aha, tényleg senki.-mondtam gúnyosan.
Szebi visszafordult, majd a seprűt felemelve elindult a fészer irányába, én pedig reszketve követtem. Nem messze a fészertől megállt és kitette elém a kezét amolyan védőpajzsként. Miután megálltunk, egy kéz nyúlt ki a fészerből, megtámasztva az ajtót, ami ide oda mozgott. A kéz után fokozatosan megjelent a titokzatos személy többi testrésze is, majd mikor teljesen kilépett a fészerből értetlenül elkiáltottam magam.
-Alex?
-Jézusom.-mondta a bátyám, megijedve a kiáltásomtól.
-Te mit keresel itt?-léptem ki Szebi mögül.
-Csőtörés van az egyetemen, a fél épület úszik a szennyvíztől. Hazaküldtek mindenkit.-magyarázkodott, majd Szebit megpillantva gúnyosan elmosolyodott.-Még hogy nincs senkid.
-Mi nem... Én nem...-makogtuk Szebivel egyszerre.
-Értem én, még csak kavartok.-vigyorgott Alex továbbra is.
Dühösen néztem rá, majd Szebihez fordultam.
-Szebi, ő itt a bátyám, Alex.-mutattam a tesómra, aki még mindig gúnyosan vigyorgott.-Alex, Szebi, az osztálytársam.-fordultam Alex fele, megnyomva az utolsó szót.
A kijelentésemre Szebi arcán átfutott valami csalódottság féle, de lehet csak beképzeltem. Alex arcáról eltűnt a gúnyos vigyor, majd kezet fogott Szebivel.
-Elviszlek suliba.-fordult felém Alex miután bementünk a lakásba.
-Nem kell, van kíséretem.-mondtam Alexnek.
-Ő?-mutatott Szebire.
-Nem.-mondtam, majd Szebi felé fordultam.-Ki kísér ma?
-Tomi.-mondta fel sem nézve a telefonjából.-Akkor én megyek.-mutatott az ajtó irányába.
-Kikísérlek.-indultam felé.
Ahogy kiértünk Szebivel a kapun megpillantottam Tomit, aki két házzal arrább gyalogolt felénk.
-Kösz, hogy átjöttél...-mondtam, majd kínosan hozzátettem.-Feleslegesen rángattalak el.
-Nincs mit, ha bármi van, írj, vagy hívj.-mondta, majd felült a biciklire és elhajtott.
-Helló, egy pillanat és indulhatunk. Csak bekapok pár falatot.-mondtam Tominak mikor odaért.
-Oké, megvárlak itt.-mondta nekitámaszkodva a kapunak.
Berohantam a lakásba, majd a konyhába indultam, hogy összedobjak valamit reggelinek. Mikor beléptem a konyhába nem várt meglepetés fogadott.
-Csináltam egy lekváros pirítóst. Gondolom még nem reggeliztél.-mutatott Alex az asztalon lévő tányérra, majd beletúrt a homlokába lógó szőkésbarna hajába. (Jó, nagyon morbid, hogy a saját testvéremről így beszélek...)
-Kösz.-kaptam fel a pirítóst, majd felrohantam a táskámért és Alexet otthagyva kirohantam a lakásból.
-Mehetünk?-kérdezte Tomi, mikor kiértem a kapuhoz.
-Aha.-mondtam, majd beleharaptam a reggelimbe.*
-Szia.-ugrott Luca a nyakamba, Tomival a sulihoz értünk.
-Szia. Öleltem meg, majd a többiekhez mentünk, akik szokás szerint a lépcső előtt bandáztak.
-Hatalmas balhéról maradtatok le.-mondta Zoli röhögve, ekkor tűnt fel, hogy Szebi nincs sehol.
-Szebi még nem ért ide?-kérdeztem körül nézve.
-De igen, az orvosiban van.-mondta Luca.
-Mi történt?-kérdezte Tomi.
-Itt beszélgettünk, mint ahogy minden reggel, Szebi is itt volt. Aztán Diána idejött hozzánk és a szokásos nyájaskodással megkérdezte Szebit, hogy el megy e vele mekizni délután. Szebi rá sem nézve nemet mondott, majd Diána nekiállt hisztérikusan toporzékolni, meg visítozni. Idő közben ideért Eszter is és megkérdezte, hogy mit műveltünk Diánával. Diána belénk folytva a szót elmesélte mi történt, teletűzdelve ilyen olyan hazugságokkal, de mi meg se tudtunk szólalni olyan gyorsan hadart. Eszter felkapta a vizet és hozzávágta Szebihez a tornazsákját, Szebi pedig hanyatt esett és felszakadt a könyöke. Az igazgatóhelyettes csak a balhé végére jött ki, így nem tudta megakadályozni a történteket, viszont Esztert és Diánát az igazgatóiba küldte, Szebit pedig bekísérte az orvosiba.-mesélte Ricsi, majd az órájára pillantott.-Hű, 3 perc alatt elmeséltem.-hüledezett röhögve.
-Most már viszont bekéne mennünk.-mondta Tomi, miután ő is megnézte az időt.
Besiettünk az iskolába, majd az aulába mindenki megtorpant.
-Milyen óránk lesz?-kérdezte Geri.
-Matek.-mondta Szabolcs, majd mindenki egy emberként indult meg a 025-ös terem felé.
Miután beértünk a terembe leültem a helyemre és idegesen pillantgattam az ajtó fele másodpercenként Szebit várva. Becsengetés előtt két percel lépett be, hó fehér pólóján vérfolt volt.
-Jól vagy?-kérdeztem tőle, mikor leült mellém.
-Azt leszámítva, hogy felszakadt a könyököm, meg a mellkasom, igen jól.-mondta Szebi, nekem pedig tágra nyíltak a szemeim.
-Mitől szakadt fel a mellkasod?-kérdeztem suttogva, mert a tanár belépett, vagyis inkább be gurult a terembe.
-Volt valami éles Eszter tornazsákjába, ami úgy találta el a mellkasom, mikor hozzám vágta, hogy felszakadt.-suttogott ő is.
-Nem kell varrni sem a könyököd, sem a mellkasod?-kérdeztem a tanárt nézve.
-Nem, annyira nem mély egyik sem, sőt a könyököm inkább csak horzsolás.