Cserfes, komisz, ám végtelenül jó szívű. Quinn Rosewood éppen a kamasz és a fiatal felnőtté válás állapota között stagnál. Szíve szerint maradna mindig gyerek és tinédzser, akinek semmi gondja nincs az életben, csak a házi feladatok elkészítése, és...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
RHYS
- Aleukémiák kezelésére különböző kemoterápiás kombinációkat használnak, de szóba jöhet sugárkezelés vagy csontvelő-átültetés is, és több leukémia ellen fejlesztettek ki célzott molekuláris terápiákat is. A várható túlélés nagyban függ a leukémia pontos típusától. Az Egyesült Államokban...- csak ültem az anyám mellett a széken, szemben az orvossal, és csak hallgattam és hallgattam az üres mondatokat. A szavaira nem bírtam figyelni. Az agyam és a gondolataim keresztezték egymást, egy mondatot sem tudtam felfogni. Nem is akartam. A fejem zúgott, a koncentrációm elvesztette az erejét, homályos tekintettel néztem magam elé, és észre sem vettem, milyen hevesen ver a mellkasom, amíg anya meg nem fogta az ölembe ejtett kezemet.
Azonnal ránéztem. Annyira hasonlítok rá. Ugyanaz a természetes gyönyörű fekete haj, vakítóan világos kék szemekkel. A szemöldök formája, az orra hegye, de még anyajegyünk is ugyanott van. A mosolya, ami a leggyönyörűbb látvány valaha a világon számomra. Mindig szívmelengető, ha rám mosolyog, minden rossz egyszer csak eltűnik. Olyan, mintha az anyám mosolya lenne a gyógyír minden bajomra. De most más volt ez a mosoly. Nem olyan, amilyen lenni szokott. Bár a szája ugyanúgy felfelé görbült, a gödröcskéi halványan megjelentek, a szemei viszont nem tükröztek semmi boldogságot. Rögtön megéreztem azt a kínt, ami benne lappang. Anya mosolya ijesztően szomorú volt, tele fájdalommal és sajnálattal, mégis, mégis képes volt mosolyogni, hogy megnyugtasson. Tovább néztem őt. Inkább már csodáltam.
- Az akut leukémia igen ritka felnőtt korban. Ez a betegség leggyakrabban gyerekekre és fiatal felnőttekre sújt le...- az orvos tovább beszél, csak néhány szót ragadok ki a mondataiból.
Lenyeltem a gombócot, ami a torkomba szorult, de így sem múlt el a fájdalom a nyakam körül. Remegett az állam, belülről haraptam a számat, hogy tartsam magamat. Újból nyeltem. Nem hullhatok szét az anyám és az orvosa előtt. Kizárt dolog, hogy eltörjek és a darabjaimra hulljak. Néztem ezt a csodálatos nőt, aki életet adott nekem, aki a legnagyobb türelemmel és szeretettel felnevelt. Aki mindig meghallgatott, ha rossz kedvem volt. Aki, ha gyerekként elestem biciklizés közben, bekötözte a sebeimet, és utána megpuszilgatott. Akire a legjobban felnézek. Eszembe jutott, hogy amikor gyerek voltam, és utáltam nyári táborba menni, mert egyetlen barátom sem volt, elkísért a kapuig, és addig nem mozdult, amíg végre be nem mentem a faházba.
Nem vagyok egy "anyuci kisfia" típus. Sosem voltam az. Sokszor veszekedtünk, dacoltam, megbántottam és olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amiket mára már bánok. Nehezen bírtam az egyedüllétet. Gyerekkoromban nem igen voltak barátaim, soha senki sem keresett, és egyszerűen csak tartozni akartam valahova, de senkinek sem kellettem. Az anyám az, aki mindig mellettem állt. A viszonyunk széttéphetetlenné vált, miután az apám körül felgyorsultak a folyamatok a munkahelyén. Legelőször csak jött, ment, hazajött. Mára már egy évben elég, ha kétszer találkozom vele, de abból sem szokott semmi jó kisülni. Az anyám nem csak az anyám volt, hanem az apám is. Mindkét szülői szerepet magára öltötte, miután kiderült, hogy az apámnak rengeteg üzleti útja van, és szinte sosincs itthon. Ő benne megvan az, ami az apámban nincs. A tisztelete felém.
