Cserfes, komisz, ám végtelenül jó szívű. Quinn Rosewood éppen a kamasz és a fiatal felnőtté válás állapota között stagnál. Szíve szerint maradna mindig gyerek és tinédzser, akinek semmi gondja nincs az életben, csak a házi feladatok elkészítése, és...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
QUINN
Délután ötkor a szobámban feküdve néztem a Sárkányok Háza második évadát egy nagy tál csokis eperrel. Nem igazán kötött le. Ez nem a sorozat hibája volt, vagy mert a második évad borzasztó unalmasra sikeredett, hanem egyszerűen nem bírtam koncentrálni. Újra és újra el kellett indítanom a részt, hogy megértsem mi történik benne, de körülbelül öt perc után teljesen másfele jártak a gondolataim. A plafont bámultam, és semmi másra sem tudtam gondolni, csak a tegnap estére.
Hogy véletlenül elaludtam Rhys ölében.
Alapjáraton sosem tettem volna ilyet. Soha nem akarnék Rhys Beckett-el érintkezni bármilyen formátumban is, de tegnap mégis megtörtént. Iszonyú álmos voltam. A hajnali kelés jól felborította a bioritmusomat, és mivel egész nap fennmaradtam, este tizenegykor nem bírtam, és kidőltem. Azt sem értem miért mentem bele a hülye játékába, hogy horror filmet nézzünk, hiszen tudhattam volna, hogy gyenge alak vagyok, aki hamar elbukik, de mégis dacolni akartam magammal, és egyszerűen csak volt bennem egy bizonyítási vágy. Ami nem jó. Rohadtul nem. Nincs semmi, amit Rhys Beckett-nek kellene bizonyítanom, pláne az nem, hogy megmutassam mennyire nagylány vagyok, és kibírok egy horrort. A hülye is tudta, hogy már az első percekben bukni fogom az egészet, és ezáltal el is vesztettem a versenyt. Tartozom neki. Azt még pontosan nem tudom mivel, ugyanis délelőtt nem beszéltünk erről, annyira ostoba pedig nem vagyok, hogy saját magam hozzam fel, hogy mégis mi az az akármi, bármi, amit tőlem kérni fog. Mégis mit kérhetne tőlem Rhys Beckett?
Mossam le a kocsiját? Csináljak neki vacsorát?
Nem. Ő ennél sokkal gonoszabb és ravaszabb. Egymillió százalék, hogy olyasmit fog tőlem kérni, amit sosem tennék meg magamtól. És ez kurvára megijeszt. Sőt, az egész dolog megijeszt. A tény, hogy elaludtam az ölében, valami furcsa kapcsot indított el kettőnk között. Érezhető. Ma nem volt kibírhatatlan, idegesítő, vagy arrogáns. Ma valahogy...más volt. Nyugodt, mosolygós...önmaga. Mintha ledobta volna azt az álarcot, amit mindennap visel, hogy megvédje önmagát a világtól és az emberektől. Éreztem valamit akkor. Amit magamnak sem tudnék bevallani, mert én magam sem értem mi ez az érzés. Nem éreztem gyomorgörcsöt vagy feszengést, hanem egyszerűen csak élveztem a társaságát. Nem úgy vigyorgott, mint ahogy mindig is szokott, olyan idegesítően arrogánsan és gúnyosan, hanem ez igazi mosoly volt. Talán a jeges szemei is boldognak tűntek egy pillanatra, mikor beléjük néztem. Ezzel a gondolattal festettem meg azt a képet délután. Én magam sem értem miért ez a kép járt az agyamban, mégsem tudtam másra gondolni. Le kellett festenem milyen érzés Rhys Beckett szemébe belenézni.
Sóhajtottam. Nem szabadna szüntelenül az elmúlt órákra gondolnom, mégsem tudtam abbahagyni. A sorozat átváltott a következő részre, és azt vettem észre, hogy már hat óra van. Idegesen megfogtam a távirányítót, és harmadjára is bekapcsoltam az előző részt, de ezzel egyidőben rezegni kezdett a telefonom, ami azt jelentette, hogy valaki hív. Szánalmasan szinte azonnal a telefonért nyúltam, és megfordítottam, de miután megláttam Percy nevét, szégyenemre elkapott egy furcsa csalódottság érzet. Mégis kit várhattam volna? Meg sincs a száma...
