Cserfes, komisz, ám végtelenül jó szívű. Quinn Rosewood éppen a kamasz és a fiatal felnőtté válás állapota között stagnál. Szíve szerint maradna mindig gyerek és tinédzser, akinek semmi gondja nincs az életben, csak a házi feladatok elkészítése, és...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
QUINN
Vasárnap reggel a legbékésebb álmomat aludtam. Ötletem sem volt hány óra lehetett, vagy éppen honnan hallottam azt az idegesítő, monoton hangot, ami felriasztott, és megzavarta a smárolásomat Harry Styles-al az álmomban. Bárki is az, kinyírom! Miután a fejemre húztam a takarót, még akkor sem akartam megérteni, hogy miért akar bárki is felkelteni vasárnap reggel a nyári szünet kellős közepén. Újabb három kopogás, de mostmár hangosabban.
- Kelj fel Vöröske, anya üzeni, hogy kész az ebéd! - a kopogás mellé természetesen társult egy idegesítő hang is, ami a bátyámé volt. Megszámlálhatatlan alkalommal hívott már "Vöröskének". A saját nevemet szinte egyáltalán nem használja, vagy így becéz, vagy éppen "szarosnak".
De le tudnám ütni jelenleg.
- Húzz innen Percy! - kiáltok vissza reggeli morgós, rekedtes hangon, végig csukott szemekkel.
- Öt perc, vagy bemegyek és kirángatlak én magam! - csapott rá az ajtómra egy hangosat, és szinte láttam magam előtt az önelégült idegesítő vigyorát.
Nem válaszoltam. Percy hajlamos fenyegetőzni, csak sajna elfelejti, hogy egyáltalán nem ijedem meg tőle. Régebben előszeretettel szívatott olyan dolgokkal, mint például elbújt a szekrénybe, és megijesztett, miután titokban horror filmet néztünk. Vagy, rám borított egy vödör vizet, gumi pókot rakott az ágyamba, lisztet a hajszárítóba, és még sorolhatnám. Gyerekként ezek majdnem mindennapos viccek voltak, mára szerencsére már egyikünknek sem jut eszébe ilyesmi. Mondjuk emlékszem arra a vödör vízre, és utána egyébként még is fáztam.
Az ablakom tárva nyitva volt. Éreztem, ahogyan a délelőtti meleg szellő megsimogatja az arcomat. Szeretek így ébredni. Szeretem a napsütést, a meleget, a nyarat, és a kilátást, amit a mai napig csillogó szemekkel tudok bámulni. A kék eget, a fák lombkoronáit, amiket a nyári szellő lágyan fújdogált. A fényt, ami besüt reggelente a szobámba, és a friss levegőt, amikor egy hatalmasat szippantok. Néhány percig csak oldalt feküdtem nyitott szemmel és ébredeztem, aztán a telefonomat lehúztam töltőről, és megnéztem az időt.
10:43.
Az még nagyon korán van.
Ha jól emlékszem, valamikor negyed négy körül sikerült elaludnom, mivel belekezdtem egy új sorozatba a Netflixen, ami nálam öreg hiba, ugyanis én azok az emberek közé tartozom, akik egymás után falják a részeket, és akár egy teljes napig meg sem mozdulnék, amíg végig nem nézem az adott évadot. Nos, ez múlt éjjel is így történt. Talán más szombat este bulizik a nyár kellős közepén, de én másmilyen fajhoz tartozom. Én inkább felhozok egy vödör jégkrémet és csipszet, és addig nézek egy sorozatot, amíg ki nem folyik a szemem. Sóhajtva a hátamra feküdtem, és az arcommal feloldottam a telefonomat, miközben átfutottam az értesítéseimet. Egymás után nyitottam meg azokat az alkalmazásokat, amiket mindennap használok, és megnézem az elmúlt éjszaka történéseit, de egyáltalán nem történt semmi az elmúlt hét órában. Félredobtam a telefont, és egy hatalmasat nyújtóztam. Kiropogtattam minden egyes csontomat, és egy jóleső sóhajt engedtem ki magamból.
