Cserfes, komisz, ám végtelenül jó szívű. Quinn Rosewood éppen a kamasz és a fiatal felnőtté válás állapota között stagnál. Szíve szerint maradna mindig gyerek és tinédzser, akinek semmi gondja nincs az életben, csak a házi feladatok elkészítése, és...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
RHYS
Tikk-takk. Néma csend honolt az irodában, miközben azt az ősrégi ketyegő órát bámultam és vártam, hogy teljenek a másodpercek. Tikk-takk. Őrjítő lassúsággal váltakozott a nagymutató egyik számról a másikra. A hangja betöltötte az ijesztően csendes irodámat, még az ajtón túli nyüzsgés sem volt elegendő, hogy elvonja a figyelmemet a ketyegésről. Tikk-takk. Már csak percek, másodpercek kérdése, hogy mikor tűnhetek el innen. A kezem ökölbe szorult, mert úgy éreztem, ha mégegyszer meghallom ezt a kibaszott idegesítő ketyegő hangot, felrobbanok. Beletúrtam a frissen vágott fekete hajamba, meglazítottam a nyakkendőmet, miközben le sem vettem a szememet az óráról. Nyeltem egyet, de még így is fojtogatóan szorított a kilazított nyakkendőm. Tikk-takk. Már tényleg úgy éreztem, hogy kezdek megőrülni ettől a hangtól és a kínkeservesen lassú időtől, amikor egyszer csak a kismutató elérte a négyest, a nagymutató befejezett egy egész kört, így pontban négy órakor letelt a munkaidőm, és elhúzhatok innen a picsába.
A várakozás miértje egészen egyszerű. Mivel az utóbbi hetekben semmi másra sem koncentráltam, csak és kizárólag a munkára, úgy ítéltem meg, hogy nem ártana egy hét szabadság. Felpattantam a gurulós székből, a tükörbe nézve megigazítottam a a hajamat és letöröltem az izzadságcseppeket a homlokomról. Kifújtam a bent tartott levegőmet, és mielőtt kiléptem volna az irodából, visszaléptem az asztalomhoz és bevágtam a szemetesbe azt a rohadék ketyegő órát. Az aktatáskámat a hónom alá csapva szlalomoztam az emberek között. Senkire sem figyeltem. Senkinek sem köszöntem. Egyenesen meredtem a lift ajtó felé, még apám üzlettársai sem tudták elvonni a figyelmemet a szabadságomhoz vezető utamról. Tény, hogy teátrálisan élem meg azt az egyszerű dolgot, hogy elmegyek szabadságra, de odakint jelenleg harmincöt fok van, tombol a nyár, huszonkét éves vagyok, és semmi másra sem vágyom, mint hogy bontsak egy jéghideg sört, és a napom hátralevő részét a medencénkben töltsem.
Amint kiértem a klimatizált épületből, a zakómat abban a pillanatban lerángattam magamról. Akkora hőség volt, hogy amíg elsétáltam a kocsimhoz, patakokban ömlött rólam az izzadság. Az sem segített a dolgon, hogy körülbelül ötven fok lehetett a kocsiban, ezért ahogyan a hátam nekipréselődött a velúr ülésnek, éreztem, hogy facsarni lehetne az ingemből a vizet. Beindítottam az autót, a klímát maximumra tekertem, és csak lehunyt szemmel vártam, hogy megszűnjön az elviselhetetlen forróság. Izzadt a tenyerem, rám tapadt a fekete öltönynadrágom, de nem törődtem ezekkel, hanem azonnal a gázra tapostam, hogy mielőbb Oakhaven-be érjek. Nem kellett pár perc, a hűvös azonnal körbejárta minden porcikámat, és ezután már csak attól kell aggódnom, nehogy tüdőgyulladást kapjak. Nemsokára megláttam az ismerős tavat, az ujjaimmal doboltam türelmetlenül a kormányon, és végre valahára befordultam az utcánkba. A vaskapu nyitva állt, úgy hagytam reggel óta. Az autóm dörmögő hangossággal hozta minden szomszéd tudatára, hogy hazaértem. Ugyanez igaz a családtagjaimra is. Bár nem szokásuk körbeugrálni, és bár anya most újra kezeléseken vesz részt, tudtam, hogy Daisy valahol ott lesz a házban a bébiszitterével együtt.
