Cserfes, komisz, ám végtelenül jó szívű. Quinn Rosewood éppen a kamasz és a fiatal felnőtté válás állapota között stagnál. Szíve szerint maradna mindig gyerek és tinédzser, akinek semmi gondja nincs az életben, csak a házi feladatok elkészítése, és...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
RHYS
Portland nem a kedvenc városom. Életem során sokkal szebb helyeken jártam már, és néha már kurva unalmas a kilátás az irodám ablakából. Felhőkarcolónak nem mondhatnám ezt az épületet, de a magassága miatt simán elmenne egynek, ha nagyon akarnám. A legfelső szinten vagyok, itt van az irodám is. Egész reggel beletemetkeztem a munkába, ezért most megengedtem magamnak egy kis pihenőt, hogy összeszedjem magamat. Általában a kilátást bámulom, és igyekszem a leharcolt agyamból valami elfogadhatóbbat gyártani, hogy később ne őrüljek meg. Néztem a főúton elhaladó autókat, a körülöttem lévő épületeket, a sétáló embereket, üzleteket és parkokat. Sóhajtottam. Már a kilátás sem volt olyan, amilyet megszoktam. Ma alapból kicsit borongósabb az idő. Ebben az államban elég megszokott a szar idő. Az őszt egyenesen gyűlölöm, mivel minden áldott nap esik az eső, és lelassítja a forgalmat. Minden napom ugyan olyan volt az elmúlt két hétben. Felkeltem, bevezettem, dolgozom, hazaérek, eszek és alszok. Ez a körforgás megy már két hete, és kezdek begolyózni. Egy halom elintézni valóm akadt, amióta anyát hazaengedték a kórházból. Be kellett hoznom a lemaradásomat, és mindent le kellett adnom a céghez határidőig.
Sose gondoltam, hogy ezt fogom majd csinálni, ha felnőtt leszek. Egy szürke irodában ülni, egy halom kurva unalmas papír felett, és azt érezni, hogy minden agysejtem kihal, ha még egyszer el kell olvasnom egy szerződést. Ez az egész dolog annyira nem én vagyok. Az apámnak talán még jól is áll, hiszen ő világ életében kiválóan értett az üzlethez és az emberekhez. Született vezéralakja ennek az egész kócerájnak. Én viszont azt éreztem, mikor legelőször beléptem ide, az árnyékában lihegve, hogy nem tartozom ide. Utálom a papírmunkát, az embereket, akik csak azért nem úgy beszélnek velem, mint a kutyával, mivel ahol éppen ülök, az Charlie Beckett irodája. A "kiváltságomnak" köszönhetően senki sem basztat, vagy talán csak nem mernek, mivel az apám nem csak velem ilyen undorítóan nyers, hanem a világ összes emberével is. Nem mondom azt, hogy néha nem váltottam ki ezt a kis protekciót, de azt semmiképp sem szeretném, hogy a körülöttem levő emberek egy kis szarosnak tartsanak, akit az apja dugott be a cégébe. Mert lényegében ez történt. Az utolsó évemet kezdem az egyetemen. Ez a nyári gyakornok munka apám szerint elindít majd a jövőm felé, és állítása szerint mire felvesz társtulajdonosnak, addigra mindent tudni fogok.
- Hányni tudnék ettől a gondolattól. - mondtam ki hangosan a gondolataimat. Megfogtam a műanyag kávés poharat, amit az automatából vettem, és megittam az utolsó kortyot belőle. - Még a kávé is egy szar.
Ránéztem az órámra. Még csak egy óra múlt. Hogy a picsába fogom én ezt kibírni estig? A tenyerembe temettem az arcomat, miközben visszafordultam az asztal felé a gurulós székemmel. Ha most megcsinálok mindent, szünet és megállás nélkül, délután négyre készen vagyok. Megfogtam a tollat, beléptem a számítógépembe, és újra megpróbáltam beletemetkezni a munkába. Csak aztán rezegni kezdett a telefonom. A munkaidőmben általában soha senki sem hív. Nem mintha egyébként annyian keresnének. Még mindig nincs túl sok barátom. Ismerősöm száz ezer van, de senki sem tudja a számomat. Éppen ezért kíváncsian néztem a kijelzőre, hogy mégis ki mer ilyenkor keresni. Mindenki tudja, még az a csekély létszámú ember is akiknek megvan a számom, hogy ilyenkor nem ajánlatos keresni.
