Szívtipró

4.

QUINN

Sosem értettem miért kínzom magamat a legidegesítőbb ébresztővel. Tudod, az alapbeállított iPhone ébresztő, amitől az ember jó, ha nem kap szívinfarktust. Este lefekvéskor esküszöm az eszembe volt, hogy megváltoztatom egy kellemesebbre, de véletlenül elbóbiskoltam, és félálomban raktam végül ébresztőt reggelre. És nem hallgattam apára, egy kicsit sokáig maradtam fent. Szóval, felriadtam a legbékésebb álmomból, és rutinosan, csukott szemmel kinyomtam, remélve, hogy a szundira mentem rá az ujjammal, és elfordulva visszaaludtam. Csak öt percre, az még kell! A szemeim lassan visszacsukódtak, és elmerültem az újabb álmaimba egészen rövid idő alatt, de aztán újra szólt. Aztán újra, és újra. Sóhajtozva a telefon felé fordultam, és a kezembe véve ijedten realizáltam, hogy fél kilenc van. Úristen! Rohadtul el fogok késni.

- Quinn, el fogsz késni! - hallottam meg apa dörmögős hangját, miközben a kezével csapkodta az ajtót. - Fent vagy?

- Fent vagyok! - kiáltottam vissza csukott szemmel, álmos, rekedtes hangon. - Mindjárt megyek!

- Ha elkésel, anyád rohadt mérges lesz! Igyekezz! - kiált vissza, túl harsogva a minket elválasztó ajtón keresztül.

Kipattantam az ágyból, és igyekeztem minél gyorsabban elkészülni, hogy lehetőleg ne csesszem el ezt a munkát. Tényleg nem akartam elaludni, de valljuk be, egyáltalán nem vagyok egy reggeli ember. Utáltam korán kelni, elkészülni, és indítani a napot. A suliba járásban ez volt az egyik legrosszabb pillanata a napjaimnak. A reggelek. A nyári szünet pedig pont arra való, hogy kipihenjem magamat, és addig aludhassak ameddig csak akarok. De, éljen a felnőtt kor. Hurrá! Felkaptam egy bordó, csipkés melltartót, amit a szekrényem fogantyújáról akasztottam le, és pikk pakk belebújtam. A fürdőben bekentem magamat dezodorral, megfésülködtem, fogat mostam és kiöblítettem a számat szájvízzel, aztán rohantam is vissza, és amit éppen találtam a szobámban, villámgyorsan magamra kaptam. Most éppen egy sima bő szabású fehér pólót fogtam meg, és a szokásos rövidnadrágomat. Belebújtam a bordó színű magasszárú Converse cipőmbe, a hátitáskámba beledobáltam a cuccaimat, és már rohantam is lefelé.

8:45.

Szerintem még odaérek, nem?

- Jó reggelt! - köszöntem sietősen, és kivettem Percy kezéből a frissen sült gofrit, amibe éppen bele akart harapni. Fontos a reggeli, na.

- Seggfej! - kiáltott utánam a bátyám röhögve. - Van ám az asztalon is!

- Tudom! - válaszoltam vissza teli szájjal, és miután lenyeltem, lehúztam egy pohár narancslét, és elfintorodtam, miután rájöttem, hogy borzalmas íze van fogmosás után. - De éppen rohanok.

- Már megint fent maradtál nézni az Outer Banks-et? - forgatta meg Percy a szemeit.

- Talán. - vigyorogtam el, aztán sietősen leakasztottam Percy kocsikulcsát, és az ölébe dobtam. - Mehetünk?