𝗣𝗔𝗧𝗛𝗘𝗧𝗜𝗖

12

oh hogy én mennyire szeretem a szőkéket.
biztos van ennek valami mögöttes jelentése, ideál, nem megszokottság hiszen ebben az országban ritkaság ha valaki természetesen az de az egyetlen dolog amivel én tudom magyarázni az az hogy beindít.

— jimin.. — hajoltam közelebb miközben felsője már kellőképpen felvolt húzódva. vonalaira vezettem a tekintetem és csillogó szemekkel simítottam végig azokon. — bánnád ha..?

ahogyan rám nézett zavarodottságot véltem felfedezni és ha nem lettem volna egy önző és kellőképpen izgalomba lévő férfi biztosan megkérdeztem volna az okát de kicsit sem érdekelt.

— szerintem.. ez.. — hebegte.

miért pazarolta az időmet?

annyira feltud húzni ezzel.

ő is ezt akarja.

csak ezt.

és velem.

— csak engedd meg, hogy megmutassam mennyire hiányoltalak. — beszéltem hozzá nyájasan de valójában kiabálni akartam.

miért ellenkezik?

csak mert ittam?

— nem hiszem, hogy tudod mit csinálsz. — szorított rá a kezemre én pedig hátráltam egyet.

— de pontosan tudom. — feleltem.

jimin nagyot sóhajtott.

elnézett.

mi a baj?

mi a bajod?

mit tettem?

— nem veszed észre magad? — kérdezte

nem nem nem.

— hogy mennyire bántasz másokat?

mégis

mi?

— hogy mennyire bántasz engem jeongguk? — suttogta.

még arra is képtelen voltam, hogy felfogjam a szavait. bocsánatért akartam esedezni, elmondani neki hogy ez nem így van, hogy egyszerűen csak

csak..

— akkor menj. — mondtam. — menj és kérj meg mást hogy szeressen és bánjon veled jól csak ne én legyek az.

egyszer kellett volna úgy igazán befogni a pofámat.