You Belong With Me (Change 2.) [ M. C. HUN; BEF. ]

4. rész

Sziasztooook! :)

És lám, elérkezett a 4. rész! :) Lehet, hogy egy kicsit nagyon szomorkás lett. És igen, ezt az egyetlen egy részt én írtam Michael szemszögéből, ilyen ritkán lesz, ne szokjatok hozzá. :D 

Hát. Jó olvasást! Hagyjatok magatok után nyomot! 

Puszcsi, szercsi, lávcsi: Mikirsztina :* (Igen, értettem, leszokok erről, rá se szokok, többet ilyet nem láttok tőlem XD)

§*Michael szemszöge*§

Tegnap este még úgy volt, hogy nem kell bemenni ma reggel a stúdióba. De ez az éjszaka közben megváltozott. Reggel Ashton költött mobilon keresztül. Azért hívott, mert be kellett menni.

Diana kezeit lehámoztam magamról, felkeltem, felöltöztem és elcammogtam a „munkahelyemre". Nem tudom, mit akarhatnak tőlünk szombaton.

A helyiségben csak a srácok voltak. Érdekes, azt hittem Mr. Neumann is itt lesz.

- Na, mi a szitu?

- Figyelj. Tegnap tudtuk meg mi is. Viszont ma meg kell tudnod neked is. – mondta Ash. Komoly volt a hangja.

- Mi... Mi történt? – kérdésemre hosszas csend volt a válasz. - Mondjatok már valamit!

- Mr. Neumann el akarja küldeni Diana-t. – nyögte ki végül Cal.

- Mi? Miért? Hiszen ő mondta, hogy jöjjön velünk.

- Mi tudjuk, és ugyanezt mondtuk, de Mr. Neumann ezt másként gondolja. – „válaszolt" Ashton.

- Ez nem igaz. Mondjátok, hogy csak álmodok!

- Mondanánk, de az hazugság lenne. – sóhajtott Luke.

- Figyelj, mi is nagyon megszerettük Dia-t. Ne érts félre, nem úgy, hanem csak úgy, mint barát... Öhm... Izé... - hebegett Cal.

- Mármint mi is szeretjük Diana-t, legalább annyira, mint téged. És hidd el, ha rajtunk múlna, akkor akár örökké itt maradhatna! De... - magyarázta meg Ash Calum iménti „beszédét".

- Értem én. Nem kell magyarázkodni. Mr. Neumann személyesen akarja közölni Diana-val, hogy menjen haza, vagy velünk üzeni?

- Nekünk kell megmondani. Elvileg neked és neki egyszerre kellett volna megtudnotok, de jobbnak tartottuk, ha előbb te tudod meg. – mondta Luke.

- Mikor kell hazamennie?

- Jövő héten vasárnap megyünk Ausztráliába, félhetes „pihenésre" és akkor már nem jöhet velünk vissza Diana. – magyarázta Ash.

- Nem értem.

- Mit? – kérdezték kórusban.

- Minek jöhetett velünk, ha vissza is kell mennie? Eleve a „menedzserünk" kérte meg a „kiscsajt", hogy a „kiscsávó" ne legyen savanyú. – rajzoltam idézőjeleket a levegőbe.

- Igen, mert a kezdeti nehézségeket könnyebb lett így neked leküzdened. Most, hogy már nem vagy kezdő, így nincs szükséged lelki támogatásra. Legalábbis Mr. Neumann szerint. – mondta Ashton, olyan hangnemben, ahogy az „okosak" szokták.

- Mert Mr. Neumann hülye. – egészítette ki Calum.

- Mikor mondod meg neki? – ült le mellém Luke.

- Nem tudom.

- Akkor máshogy kérdem. Mikorra tervezed, hogy megmondod?

- Holnapra. – sóhajtottam.

- Sok szerencsét, haver.

- Kösz, de nem szerencsére van most szükségem. Sokkal inkább erőre.

Ezt hogy fogom elmondani? Még ha a számba rágnák, se tudnám elmondani neki, hogy nem sírhatunk egymás bánatán, hogy nem örülhetünk együtt egymás örömén, hogy nem nevethetünk együtt többé, hogy nem lehet része az életemnek, se én az ő életének. De az a helyzet, hogy MUSZÁJ, ezt mondanom neki. Bárcsak ez egy kibaszott rémálom lenne! Ha az lenne, akkor többé nem utálnám az ébresztőórát, hiszen ez az eddigi legrosszabb rémálmom, nem bánnám, ha felköltene... De sajnos ez a Valóság.

A stúdióból kizavartak, így el kellett hagynom azt. Nem akartam visszamenni a hotelba. Ott Diana kíváncsi tekintete fogadott volna, és arról kíváncsiskodott volna, hogy mit akartak, hazudni meg nem tudnék neki. Szerencsére tudtam mi a teendő ilyen helyzetekben. Valami, ami kitisztítja a fejet, például a séta. Lassan, céltalanul indultam el a szállásunkkal ellentétes irányba, majd egyre gyorsabb tempóban hágtam át az utcákon, amerre az eszem vitt.

A város talán legcsendesebb környékére tévedtem. A szellő lágyan simogatta arcomat, amikor az egyik parkban egy padon ülve gondolkodtam, azon, hogy mit is mondjak majd Dia-nak, ha egyszer hazamegyek. Sóhajtottam egyet, ami elegendő erőt adott ahhoz, hogy beavassam Diana-t, remélhetőleg sírás nélkül. Hétfőre sajnos mindenképp tudnia kell, hiszen akkor találkozunk a „főnökkel", aki tuti kérdőre von minket, vagy legalábbis a srácokat, hogy Dia tudja-e.

Miért velem történik ez, és miért pont most? Vagy, ha ez eleve így volt kitervelve, akkor eddig miért nem mondta senki, még akkor, mikor elindultunk? Ma akkor nem ért volna olyan váratlanul ez az egész.

Gondolatmenetem közben megérkeztem a hotelba.

Még egy mély levegő és...