You Belong With Me (Change 2.) [ M. C. HUN; BEF. ]

5. rész

Sziasztok! :) Hihetetlenül jó formába vagyok. :D Ennek ám oka van! :) Augusztus tizennégy és tizenkilenc között semmit nem tudok alkotni, mert nyaralni megyek, nagynénémhez, Miskolcra. Addig szerettem volna ide legalább két részt feltölteni, ami sikerült is. :) Szóval a kövi rész huszadikán fog érkezni. Addig is jó olvasást, hagyjatok nyomot magatok után! :*

§*Diana szemszöge*§

Miután Michael reggel elment, visszaaludtam. Délben keltem fel. Megmosakodtam, megfésülködtem, felöltöztem és rendeltem 2 pizzát ebédre, egy szalámisat és egy sonkásat. Nem értette, miért nem ért még haza Michael. Csak vártam és vártam és vártam. Már a sonkás pizza negyedét megettem, két óra negyvenhárom perckor, mikor megérkezett szerelmem. Nem volt túl boldog, sőt! Inkább szomorúnak ítéltem arckifejezéséről.

- Valami baj van? – kérdeztem.

- Ami azt illeti... Igen... Baj van... - válaszolt két sóhaj között.

- Mi... Mi történt? – kezdtem megijedni.

- Nem tudom, hogy mondjam el... Tudod... Csak a srácok voltak bent... Tegnap azt mondta nekik Mr. Neumann, hogy jövő héten vasárnap megyünk Ausztráliába, félhetes „pihenésre"...

- De hát ez jó! Vagy nem?

- Jó lenne. De... Azt is mondta Mr. Neumann... Hogy... Mondják meg nekünk... Hogy... Te... Már nem jöhetsz vissza velünk...

- Ott kell maradnom? Miért? Mit tettem?

- Nem tudom...

- És ez azt jelenti, hogy nekünk...

- Nem szívesen mondom... De... Igen...

Hozzábújtam, ő pedig szorosan magához ölelt és a hátamat simogatta. Legördült az első könnycsepp az arcomon, amit sok-sok másik követett.

- De ezzel még várhatunk... Másfél hetet...

Próbált megnyugtatni, sikertelenül, mert a hangján tisztán hallani lehetett, hogy könnyeivel küszködött. Akaratlanul elképzeltem Michael arcát, könnyes szemekkel. Ettől még jobban potyogtak a könnyeim. A sós cseppek már égették, marták arcomat.

Aznap éjjel nem aludtam. Csukott szemmel gondolkodtam. Hogy fogom kibírni nélküle?

*másfél héttel később*

Eljött az idő. Michael indulásuk előtt nekem adta a plüss Pikachu-ját, emlék gyanánt. Majd egy utolsó csók, egy utolsó ölelés, sürgető emberek, hatalmas hangzavar, repülőtéri lökdösődés és párás, fullasztó levegő. Mikor elvált tőlem az én kis punk hercegem lefagyva, a Pikachu-t ölelgetve álltam, amíg a repülőjük fel nem szállt (és egy trollkodó öregasszony nekem nem jött).

Az elmúlt négy napban Ashton elintézte, hogy felvegyenek a KFC-be, mivel a McDonald's már nem fogadott vissza.

Az új munkahelyemen talán jobban is kerestem, és a kollégák is kedvesebbek voltak. Minden tökéletes lett volna... Ha Mikey is itt lett volna... De nem volt itt. Esténként az én Pikachu-mmal aludtam, és minden nap beszéltem a srácokkal, de csak egy hétig. Aztán nem volt már idejük velem beszélni.

Kezdtem megszokni az egyedüllétet. Hogy nem számíthatok, csak időnként a szüleimre és a KFC-s ismerőseimre. Még szinte rájuk sem. Hogy Amy-vel mi lett? Hát... Elköltöztek Európába. Vele se tudom tartani a kapcsolatot, csak nagy ritkán.

Az első két héten minden éjjel álomba sírtam magam. Már nem sírok. Nem érte meg. Nem volt, aki letörölje, csak lett volna, de ő nem ért rá, és erről nem ő tehet. Nem tehette kockára a karrierjét. Nem volt velem, de mégis éreztem jelenlétét. Mintha még így is figyelt volna, bár tudtam, hogy lehetetlen. Elment, és lehet, hogy nagyon sokára látom legközelebb. De addig ki kell bírnom. Erős vagyok! Csak eddig a könnyek elhomályosították előttem az utat. Most már tisztán látok. Letöröltem a könnyeimet és várom vissza az én egyetlen punk hercegemet, akinél, ha akarnék se kapnék jobbat...