Roommates (Harry Styles) HU

Chapter Eighteen

HARRY

Miért minden ennyire bonyolult? Minden annyival könnyebb lett volna, ha Chelsea nem létezne. Megbántam azt a napot, amikor randira hívtam. De megérdemlem ezt az egészet, kihasználtam őt, ő pedig bosszút akart.

Honnan a pokolból tudta a kávézó címét, ahol Amy dolgozik? És ezúttal biztos vagyok benne, hogy a fiúk közül senki sem árulta el neki, mivel még ők sem tudták, hogy hol dolgozik. Kávézók tömkelege van erre, miért pont ezt választotta volna? Biztos voltam benne hogy csak viszályt akart szítani.

Tudtam, hogy nem szeretett engem, és ha netán mégis, abban az esetben nagyon rossz úton jár. Nem hiszem, hogy valaha is azt mutattam volna felé, hogy szeretem.  Nem bántam vele jól, és még figyelmet sem fordítottam a kapcsoltunk végére.  Biztos voltam benne, hogy a szerelme gyűlöletbe torkollott, és amikor rájött az igazságra, csak megakarta nyerni ezt a játékot. Egész végig játszadozott, csak a bosszút akarta. De Amy nem érdemelte meg ezt.

Bűnösnek, és szomorúnak éreztem magam Amy miatt. Szerettem őt, de az elmúlt három hét volt a legborzalmasabb. Nem hallottam a hangját, ami annyiszor az őrületbe kergetett, és  már túl sok időt töltöttem el a hangja nélkül. Szükségem volt rá, imádtam hallgatni az angyali hangját, és csak boldognak akartam látni.

Reméltem, hogy majd adni fog egy esélyt arra, hogy elmagyarázzak neki mindent, és bármit mást is, amit csak tudni akart, de  Chelsea képbe jött, és újra felforgatott mindent. Amy-nek rám, csakis rám kellett volna hallgatnia, bíznia kéne bennem, és hinni nekem. Soha nem hazudnék neki újra. El kellett volna neki mondanom még az elején, hogy Chelsea felhívott, és találkozni akart velem a lakásán.

A szobámban voltam, az ágyamon feküdtem, és azon gondolkodtam, hogyan kaphatnám vissza Amy-t. Egy tervre volt szükségem. Rákérdeztem a fiúknál, de egyáltalán nem tudtak segíteni, mert nem ismerték elég jól őt, de azért nagyra becsültem a törődésüket.

Egy hosszas gondolkodás után támadt egy ötletem, de szükségem volt hozzá valaki segítségére. Csak abban reménykedtem, hogy ez alkalommal minden jól fog menni, mert ez a személy volt az utolsó, akiről úgy gondoltam, hogy elég jól ismeri Amy-t.

Felvettem a dzsekim, és kimentem az ajtón. Láttam Amy-t az asztalnál ülni, ahogy vizet ivott.

"Szia." mosolyogtam, és a konyhába sétáltam, majd leültem vele szemben.

"Szia, Harry." végre beszélt. Reméltem, hogy ez a nap majd jól fog alakulni.

"Elmegyek egy kis időre..... Szükséged van valamire?" sóhajtott.

"Nem tudom, de ma még nem ittam kávét, szóval,....öhm.... esetleg hozhatnál azt, de ha nem, az sem..."

"Nem! Persze, hozok majd neked és nekem is kávét." mosolyogtam, és mellé sétáltam. Ideges volt, éreztem. Megpusziltam az arcát, és olyan közel voltam az ajkaihoz!!

Újra megakartam ízlelni az ajkait, hiányoltam őket, és őt is. Nos, rá kellett vennem, hogy megbocsájtson, és bíztam benne, hogy majd Ő ebben tud segíteni.

Csak reménykedtem.

***

"Harry?" a szemei elkerekedtek, és aggódni kezdett, ahogy meglátott, mivel Amy nem volt velem. "Minden rendeben van?"

"Persze, igen! Csak azért jöttem, hogy....hogy beszéljek veled." mondtam, mire megkönnyebbülten felsóhajtott.

"A szart is kiijesztetted belőlem." kuncogtam. "Oké, hát a műszakomnak már majdnem vége van, de most is mondhatod, ha akarod." mosolygott, ahogy leültem a vele szembeni székre.

"Mindent elcsesztem, mint ahogy már tudod, és hát szükségem van a segítségedre." sóhajtottam.

"Miért?"

"Öhm... talán mert te vagy az egyetlen, aki segíthet most nekem, és mert te vagy a legjobb barátja."

"És te elfelejtetted, hogy te voltál az ex barátja régen, szóval jobban ismered őt nálam?"

"Tudsz róla?" bólintott. "Nézd, még mindig nem akar velem beszélni. Nem beszél velem úgy, mint egykor. Tehát segítesz nekem, vagy nem?" bólintott.

"Persze, segítek."

"Köszönöm, Niall." mosolyogtam, mire bólintott. Kedves embernek tűnt, nem is csoda, hogy Amy barátja.

"Egyáltalán nem gond." ezek után nem volt egy ötlete sem, de azt mondta, bármiben segítene nekem, és ha eszébe jut valami, el fogja mondani. 

Vettem két kávét magunknak, és visszamentem a lakásba. Csend volt.

"Hol vagy, Amy?" motyogtam magamnak, majd a szobájához mentem. Kopogtam volna, de az ajtó már nyitva volt. Azon voltam, hogy bemenjek, de a hangja megállított ebben.

"Nem, nem fogom." hallottam őt a telefonba beszélni, azt hiszem. Az ajtó oldalánál benéztem, és igazam volt.

"Nem, szeretem őt, rendben."

Mi? Ő valaki olyat szeret, aki nem én vagyok? Szomorúnak, és összetörtnek éreztem magam. Azt hittem, van esélyem, de úgy látszik ezúttal ez zsákutca volt. Valaki másba volt szerelmes, valaki olyanba, aki jobb nálam. Legalább ő nem fogja megbántani Amy-t.

Sóhajtott ahogy az ágyára dobta a telefont. Visszasétáltam a nappaliba, és leültem a kanapéra. "Szia, nem is hallottam, hogy bejöttél." megfordultam. Rám mosolygott, és is felvettem egy hamis mosolyt, ezért nem gyanított semmit sem. Muszáj volt eljátszanom, hogy minden a legnagyobb rendben volt, de mélyen legbelül tudtam, hogy ez nem így van.

"Igen. Tessék, a kávéd." felé nyújtottam a kávét, ahogy megköszönte nekem. Csendben voltam, és tudtam, hogy érzi, hogy valami nem volt rendben. Túl jól ismert. 

De persze ő nem fog rákérdezni. Nem szeretett engem, hát akkor miért is érdekelte volna mi van velem? Kezdettől fogfa tévedtem, azt hittem, ez majd egy jó nap lesz, de minden a feje tetejére állt.

Ma volt a napja annak, hogy a szívem darabokra hullott a lány miatt, akit a legjobban szerettem.