Maradj Velem

6

Márk szemszöge

Már két hónap telt el a baleset óta. A gólyabált lefújták. Senkinek nem volt kedve bálozni, úgy, hogy a főszervező kómában fekszik. Danival mindennap bementünk a kórházba meglátogatni Amyt. Az orvosok azt mondják, hogy javul az állapota, de még mindig nem ébredt fel.  Egy nap mikor épp bent voltunk egy orvos jött, és kiküldött minket, amíg elvégez néhány rutinvizsgálatot. Kimentünk, és az üvegablakon néztem befele, mikor egy éles sípszó hasította át a levegőt, Amy monitora, ami eddig a szívverését, és pulzusát mérte, hirtrlen lenullázódott 3s a hullámos vonal helyett egy szabályos egyenes jelent meg a kijelzőn. Miközben az orvosok ügyködzek a nagy sebességtől félrelibbent a takarója, és a hálóruháját nagy vörös folt díszítette. A bentiek egy emberként ordították, hogy azonnal a műtőbe kell vinni. Aztán megszólalt az az ismerős hang. Dr. Fensztert várják a műtőbe. Dr. Fensztert várják a műtőbe. Egy fehérköpenyes férfi rohant a liftek felé.
-Mentse meg...- ordítottam utána.
Valószínű bem hallotta, mert nem válaszolt semmit. Danival felcaplattunk az emeletre végigsétáltunk a folyosón és a terem előtt leülve bámultunk magunk elé. Egy idő után nem birtam és lementem friss levegőt szívni. Közben tárcsáztam.
- Szia Tomi Márk vagyok.
-Szia.
- A hugod a műtőben van. Valószínű belsővérzése van.
- Rohanok.

Egy óra telt el az ominózus sípolás után. Közben megérkezett Tomi is. Ő felment én pedig még sétáltam egy órát. Amikor visszamentem még ott ültek. Mikor letelepedtem pont akkor jött ki egy orvos.
-Dr. Úr mondjon valamit.
- Szerintem én nem azt az embert műtöttem, akire gondolnak.
- Takács Amy?-kérdezem.
Lefagytunk. Visszaültünk a székre, majd újabb két óra elteltével kijött dr. Fenszter.
Elmondta, hogy az intenzívosztályra viszik. Tehát túl élte. Nagy kő esett le a szívemről.
Húsz perc múlva az intenzív osztály felé tartva, hogy oldjam a feszültséget beszélgetést akartam kezdeményezni, de nem tudtam hogyan, ezért néma csöndben ballagtunk egymás mellett. Láttam a fiukon, hogy ők is mondanának valamit, de nem tudják hogy kezdhenek bele. A folyosón balra fordultunk, és egy kétszárnyú üvegajtót pillantottunk meg. Előtte egy beugró, ami recepciónak van kialakítva. Mikor belöktük volna az ajtót egy női han szólalt meg.
-Csak családtagok. És ők is csak holnaptól. Ma még pihennie kell.
-Nem látnom kell. Muszáj...-mondtam.
- Értse meg uram! Csak családtagok, és holnaptól- ismételte.
Miután még negyed óráig erősködtünk mindhiába, haza mentünk.

Dani szemszöge

Mikor kiküldött az orvos nem hittem volna, hogy ilyen nagy baj lesz. Pedig hát már mindenre számítottam csak arra nem, hogy megint leáll Amy szíve. Márk nem bírta tovább, és elindult kifelé. Közben előhalászta a telefonját és bár nem hallottam tudtam,hogy Tomit hívta. Mikor Tomi megjött Márk sehol sem volt. Majd újabb két óra elteltével ő is megérkezett. Az orvos kijött az ajtón, és az intenzív osztály felé kezdte tolni a lányt. Nem hiszem el. Ha nem lett volna olyan esős az idő... Aztán eszembe jutott, hogy aznap sokáig Amynél voltam. Bár hamarabb haza mentem volna. Bár meg se történt volna. Mi is mentünk az orvos után. De eyg női hang megállított minket. Nem mehetünk be. Miért? Miért? Miért?
Másnap suliba kellett menni, már egy hete kihagytam. Nem volt elég erőm, hogy bemennjek. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, pedig a baleset,már több mint két hónapja történt. De most tudatosult bennem a tény,hogy lehet soha nem fog felébredni. Lehet,hogy eltávozik,aztán ülhetek a sírjánál,és okolhatom saját magam. Nem szeretnék minden napot a temetőben tölteni. Még sosem találkoztam a szüleivel, egyszer szeretném őket megismerni. Sosem mesél róluk. Csak annyit mondott,hogy a báttyával, meg a hugával él.

Április           Márk

Újabb egy hónap. Már nem bírom túl sokáig. Azóta rájöttem,csak Amyt szeretem. Szakítottam Henivel, valami ostoba indokkal. Már nem is emlékszem. Egy nap mikor bementrm a kórházba épp a 175 szobát céloztam meg.  A szobába lépve az ágyhoz sétáltam, és leültem. Megfogtam a kezét, majd belefogtam mondandómba.
- Amy, Amy mi lesz veled.  haragudj az én hibám. Ha nem mondja el Dani a Henis dolgot,talán nem lennél itt. Persze ez most úgy hangzik,mintha az ő hibája lenne, de nem nekem kellett volna elmondanom. KÉRLEK, KÖNYÖRGÖM, MARADJ VELEM. NEM AKARLAK ELVESZÍTENI. Ha hallod amit mondok szorítsd meg a kezem.
Semmi. Nem történt semmi.
-Kérlek Amy!
Sikerült. Éreztem,hogy mozdul a keze. Nem tudta megszorítani, ahoz túl gyenge volt, de éreztette velem,hogy itt van. Kirohantam és orvosért kiáltottam. Nagy mosoly terült szét az arcomon, amikor dr. Fensztert megláttam.
-Jöjjön gyorsan. Felébredt.
Dr. Fenszter egy kerekes széket tolt maga előtt.
-Erre miért van szükség? -kérdeztem.
- A gerince súllyosan megsérült. Nincs sok esély arra,hogy újra járni fog tudni.
- Mi? És erről miért nem mondott senki semmit.
Mikor beértünk Amy nyitott szemmel bámulta a plafont.
-Szia- köszöntem neki.
-szia.
Segítettem felülni neki, majd óvatosan megöleltem. Ekkor jutott eszembe,hogy csak én vagyok itt, úgyhogy gyorsan felhívtam Tomit és Danit, hogy azonnal jöjjenek. Először nem értették,aztán elmagyaráztam,hogy felébredt. Ekkor mindkettem mondták, hogy tíz perc és itt vannak. Dani mondta,hogy szól a lányoknak.
-Mikor engedik haza?-kérdeztem.
-Ha minden jól mefy akár holnap is haza mehet, de sokat kell pihennie.

Pénteken valóban haza engedték. Beemeltük a kocsiba, és elindultunk haza felé.

Amy szemszöge

Milyen évet írunk? Milyen hónap van? Hanyadika? Mi történt? Kik ezek az emberek?

Nem emlékszem semmire. Egy fiú ült az ágyamnál. Valamit mondott, de oly távolinak tűnt.
-Szorítsd meg a kezem!- hallom.
Próbálom, de nem megy. Gyerünk sikerülni fog mondom magamnak. Semmi. Nem működik. Aztán mégis csak.
-Szia.
-Szia.-ismétlem meg. Gondolom ez egy köszönési forma.

A fiú kimegy. Telefonál,egy orvosét kiált. Aki egy kerekesszéket tol maga előtt. Valamiről beszélgetnek,de nem hallom. Megpróbálok felülni,de nem megy,így beletörődve sorsomba nézem a plafont. Péntek van. Ma engednek haza. Nem ismerem ezt a kifejezést. Egy négykerekű járműbe ültetnek. Egy magas fickó beszáll elém, majd elfodítja azt a valamit ami eddig a kezében volt. A jármű felberreg. Elindulunk. A kábam a srác ölében van, aki az ágyamnál ült. Simogatja, de nem érzem. Miért nem?
Nem bírom tovább.
-Kik vagytok?- kérdezem hírtelen.
-Nem emlékszel ránk?- kérdezi a vezető.
-Nem.
-Takács Tamás vagyok, a bátyád.-mutatkozik be,az előttem ülő fiú, s bár nem látom rendesen megállapítom,hogy nagyon szomorú.
-Horváth Márk, osztálytárs.
-Engem hogy hívnak?- kérdezem.
-Amy.- válaszolja Márk.
Megállunk egy nagy fehér ház előtt. A fiúk kiemelnek. Márk az ölébe kap,majd bevisz az ajtón, fel az emeletre.
-Hol vagyunk.- kérdezem.
-Ez a szobád.
Csengetnek.
Aztán három alak jön fel.
-sziasztok.
Mintha lent mondták volna nekik egyessével bemutatkoznak.
Így megismerem Gabit Flórát és Danit.
Mintha valami beugrana róluk. Fló3k a legjobb barátnőim.
Ezt meg is kérdezem tőlük.
-Ne haragudjatok. De ti a legjobb barátnőim vagytok ugye?
-Emlékszel ránk- kérdezi Fló
-Nem teljesen,de valami rémlik.
- Egyébként igen.
Túl sok volt nekem ez mára, ezért elalszom.