Maradj Velem

7

5:00. Miért keltem fel ilyen korán? Hol vagyok? Mi történt? Miért nem mozdul meg a lábam?
Gondolkoztam. Nem jutott eszembe semmilyen név, akit segítségül hívhatnék,hogy valahogy kiszedjen a paplan relytekéből. Aztán megpillantottam egy fiút, épp engem nézett.
- Hogy hívnak?- kérdeztem köszönés nélkül.
- Márk?- kérdezett vissza félve. - Megint nem emlékszel semmire ugye?
- Nem nagyon?
-Mi történt velem?
És belekezdett. Gólyanap előtt három nappal történt. Dani este átment. Engem hiányoltál. Dani elmondta az igazat, hogy Henivel vagyok. Erre te kiborultál. Egész éjjel beszélgettetek, aztán suliba jöttél,de úgy néztél ki mint a mosott rongy. Láttál Henivel, ekkor elrohantál, beültél a kocsidba. Az eső eleredt. Tükrözte a hangulatodat. Nem vetted észre,hogy jön egy másik kocsi és karamboloztatok. Te hívtad a mentőket. Kiszáltál a kocsiból. Hogy történhetett?? Aztán össze estél. Korházba vittek, több műtéten is átestél. Hol jobban, hol rosszabbul voltál, aztán felébredtél. De nem biztos hogy újra fogsz tudni járni. A gerinced annyira megsérült, hogy deréktól lefelé nem érzel semmit.
Befejezte. Én pedig éreztem, hogy az arcom nedves. Ekkor a kezével letörölte a könnyeimet.
-Márk. Most menj el kérlek.
-De...
-Kérlek..., kérlek- vágtam a szavába, meg sem várva,hogy mit mond.

Mikor kilépett eleredtek a könnyeim. Miért nem emlékszem semmire? Emlékezni akarok.
11:00 egy magas fiatal ember jött be a szobámba. Oda sétált az ágyam mellé, majd a fülemhez hajolt.
-Jó reggelt álomszuszék.Tamás vagyok.
-aham...
-A bátyád.
-oh.

Lehajtotta rólam a takarót, majd a hátam alá nyúlt, és leemelt az ágyról. Szorosan magáhozhúzott, és elindult kifelé, a lépcső legalján megpillantottam a segítségemet. A tolószéket. De ahelyett,hogy beleültetett volna tovább vitt, aztán a konyhapultra tett. Belekapaszkodtam a vállába, majd stabil kapaszkodó hiányában a pult aljába kapaszkodtam, amíg ő reggelit csinál. Piritós nutellával.
- Valószínű,nem emlékszel rá, de ez a kedvenced.
-Elég bizarul néz ki.
-Hol vannak a szüleim?- kérdeztem.
-Meghaltak. Autóbalesetben, hat éve.
Némán potyogtak a könnyeim. Nem tudtam megszólalni,de értette. Nem emlékszem rájuk. Nem emlékszem semmire. Semmire ami a gyerekkoromhoz köthető. Semmire ami én vagyok. Ekkor elengedtem a pultot. Zuhantam. De egy erős kéz megragadott, magához húzott, és nem engedte,hogy elessek. Belesegített a kerekes székbe. Mivel már tavasz van nem kell kabát,így csak egy vastag pulcsit adott nekem, az ővét. Egy takarót terített a lábamra, és már indultunk is. Hogy hova? Azt még én sem tudom. Bezárta az ajtót,aztán elkezdett tolni. Óvatosan lezuttyantunk a lépcsőkön, és a sík talajra érve gurultunk.
-Hova megyünk?- kérdeztem.
-Sok embert kell megismerned.

Csak gurultunk,gurultunk. Egy szép narancssárgás ház előtt állt meg.
- Itt is vagyunk. -jelentette ki.
-Nem ismerős a környék. Nem ismerek senkit.

Mintha nem is halotta volna. Bekopogott az ajtón, majd pár perc elteltével egy idős házaspár,és egy tíz év körüli gyermek jelent meg az ajtóban.
-Amy...- ugrott nekem a gyerek.
Ha Tomi nem áll mögöttem, biztos hogy felborulok.
- Öhm honnan tudod a nevem? Nem is ismerlek.
Annyira megszeppent,hogy berohant a házba.
-Ő Dóra a hugod, ők pedig a nagyszüleid, Katy és Daren. Angol származásúak, mint ahogy anyukád is az volt.- segített ki a bátyám.
- Csókolom.
-Tegezz nyugottan.
-Oh jó.

Bementünk a házba. Mintha egy idegen otthonba léptem volna. Nem tudtam kötni semmit semmihez. Egészen addig,amíg meg nem pillantottam a lépcső falát. Egy talpalatnyi hely sem maradt. Mindent beborítottak a képek.
-Tomi kérlek, segíts. Meg szeretném nézni a falat.

Ismét ölbe kapott, és a lépcső felé indult. Fellépett az első fokra,majd másodikra és harmadikra. Én nézelődtem. Volt ott kis kori kép anyuról, aztán elsős kép szintén anyuról. Nyolcadikos kép,amin fehér ruhában áll, éretségikép, tablókép,esküvői fotó, anya a szülészeten, egy polyával a kezében, gondolom ő volt Tamás. Aztán egy újabb kép egy újabb babáról. Majd mégegyről. Aztán amikor Tomi biciklizni tanul, Dóra fagyit eszik. Én amint homokozom, és homokvárat építek. Kép a Balatonban. Majd egy idegen férfi, amint anyut a karjaiban tartja.
-Ő ki?- mutatok a képre.
-Az apukád.

Erre nem válaszoltam csak néztem,majd végighúztam a kezem rajta. Végül felértünk a lépcsőn. Az egyik szobába lépve
Dórát pillantottam meg.
-Szia.
Nem válaszolt csak fölállt és az ajtó felé indult.
-Ne várj. Nem menj el.
Vissza ült. Közben Tomi is letett aztán valami olyasmit motyogott, hogy lemegy megnézni nagyiékat.
-Nem emlékszem rád, de szeretnélek megismerni.
-Dóra vagyok.
-Azt már tudom
-Gyere rajzolj velem. Szeretsz rajzolni.
-Igen.
-Ez nem eldöntendő kérdés volt, hanem egy kijelentés. Gyönyörűen rajzolsz.
-Dóra! Én nem tudok menni... Ekkor elcsuklott a hangom. Kellett egy kis idő, amíg összeszedem magam. Majd folytattam.
-Én nem érzem a lábam. Nem tudnád idehozni a papírt,és a ceruzákat?
-Oh dehogy nem.
Egy-két óra rajzolgatás után feljött papi, hogy menjünk ebédelni. Tamás kint várt, amíg elpakoltunk. Mármint néztem ahogy Dóra pakol, és próbáltam hatékonyan segíteni neki. Szokás szerint levitt, és a székbe ültetve az asztalhoz tolt. Egy szék ki volt véve. Gondolom miattam. Gyümölcs leves volt milánóival. Ebéd közben beszélgettünk. Engem is próbáltak bevonni, de mivel nem emlékeztem semmire ez elég nehéz feladatnak bizonyult. Három óra körül megköszöntük a vendéglátást, majd tovább indultunk.
-Dóra miért nem jön?
-A nagyiékkal lakik egy darabig.

A közeli játszótérre mentünk.
-Mindig ide hoztak anyáék. A hinta volt a kedvenced. Aztán mikor meghaltak én is kihoztalak néha.
A hintákhoz vitt. Kiemelt,majd beültetett. Kicsit nehézkesen ment,de megoldotta. A hátam mögé sétált, közben nem vette le a szemét rólam. Megtámasztotta a hátam, egyenesen nekidőltem és elkezdte lökni. Óvatosan előre-hátra sétált. Aztán mikor meguntuk haza mentünk. Vacsorát készített, közben én figyeltem.
-Miért nem járok iskolába?-kérdeztem meg hirtelen,ami végig ott motoszkált a fejemben.
-Mert még nem vagy képes rá. Nem akarlak terhelni. Először szoknod kell a környezetet.
-Nem teheted ezt velem. Én emberek közé akarok menni. Nem akarom,hogy sajnáljanak. Normális akarok lenni. Újra normális akarok lenni- ordítottam
Megfogtam a kerekeket,azzal a céllal,hogy odébb gurulok,de meg sem mozdultam. Még egyszer megpróbáltam, de semmi. Ekkor jött Tamás.
-Nem egyedül akarom, nem kell a segítséged. Hagyj békén. -sipítottam. Magam is meglepődtem a hangomon. Ez nem én vagyok.
-Amy, várj. Nem akartalak megbántani. Most hova mész? Nem tudsz felmenni az emeletre. Gyere vissza.

Gyerünk kislány menni fog. Erős vagy. Sikerülni fog. Ekkor megindultam. Úgy örültem, mint majom a farkának. Az ajtó felé hajtottam. Kinyitottam, majd kigurultam rajta. Nem csuktam vissza,csak mentem előre. Nem tudtam hova megyek, nem ismertem semmit, de mentem. Gurultam, és az elmúlt pár órában ez volt a legtöbb amit tenni tudtam. Egyszer csak megáltam egy ház előtt nem ismertem,de mégis olyan volt,mintha már láttam volna. Az ajtóhoz tekertem, majd bekopogtam. Nem történt semmi. Nem értem fel a csengőt. Túl magasan volt. Újból bekopogtam. Ekkor egy kócos hajú fiú nyitott ajtót.
-Szia Amy.
-Azt hiszem rossz helyre jöttem. Én nem is tudom,csak olyan ismerős.
-Dani vagyok. Gyere be.
Begurultam,bár küzdöttem a küszöbbel,de sikeresen vettem az akadályt. Az előszobába mentünk, Dani segített a kanapéra tenni. Egy darabig néztük a tévét, aztán annyira elfáradtam,hogy megkérdeztem tőle maradhatok e éjszakára. Igent momdott,szóval a kanapén végignyúlva elbobiskoltam.
Még elcsíptem egy-két beszéd foszlányt arról, hogy valakivel beszél telefonon.
- Igen, itt van. Jó, már alszik de holnap igen.

Kótyagos fejjel ébredtem. Hol vagyok? Mi történt? Miért nem mozdul meg a lábam?

Minden kezdődik előröl. Soha nem lesz vége. Vagy talán még is? ...