Az élő halott

-7-

Bemegy az egyik szobába, és pakolni kezd.
-Oké, kész vagyok. Mehetünk.
-Szuper. Azt hittem még baszakodni akarsz valamivel.-Szólom le, majd kilépünk az ajtón.
-Tudod, ez egy kicsit hosszú út lesz. Végig autópálya van, mellette pedig erdő.
-Szuper. Akkor mehetünk az erdőn keresztül.
-Hát ez az. Ott még senki nem járt.
-Hogy érted azt, hogy senki?
-Úgy hogy aki bement, az többé nem jöt ki.
-Ez komoly? Nézz már rám.
Ezek után belőlem kinézed, hogy én ott nem élem túl?-Nevetem el magam.
-Belőled nem. Belőlem annàl inkább.
-Nyugi, ha velem vagy, max én öllek meg ott.-Komolyodok el.
-Szuper.-Csapja össze idegesen a tenyerét.-Akkor mehetünk. Elindultunk, végig a falu főutcáján. Mindenki bámult minket.
Pontosabban engem. Nem vagyok az a szégyenlős típus, de ez kifejezetten zavart.
-Miért bámulnak ennyire?-Súgom neki oda.
-Mert az idegeneket nem szivesen látják.-Húzza össze szemöldökét.
-Hát, engem biztos hogy nem láttak még soha.
-Honnan veszed?
-Mert mióta megszülettem.-Kezdek bele. De megakad a szavam.
Ha most elmesélem neki, hogy születésem óta egy elmegyógyintézetben éltem, biztos nem kísér el a városba. -Nem tudom.-Vetek oda egy kényszermosolyt, majd elhallgatok. Már majdnem kiérünk a faluból, amikor két férfi odajön hozzánk.
-Hát te meg kivagy?-Kapja el a karom.
-Hé! Énis itt vagyok.-Szól közbe a fiú. Az egyik férfi kicsavarja a kezét.
A fiú feljajdul a fájdalomtól.
-Ha? Ki vagy?-Tekeri meg a csuklóm. Roppan egy nagyot. Felvonom a szemöldököm. Másik kezemmel elkapom a torkát, és belemarkolok. Körmeim belefúródnak a nyakába. Azzal a mozdulattal kitépem a torkát. Az arcomba csapódik vére.
Ahogy megérzem a szagát, felülkerekedik rajtam az ördög. Elkapom a másik férfi karját. Elrántom a fiútól. A földre teperem, és felkapok egy követ. Elkezdem vele ütni a fejét. Addig míg be nem szakad. Spriccel a vér a fejéből. A fiú próbál leállítani, de magam mögé lököm. Pár perc múlva lecsillapodok. Felállok a test mellől, majd megfordulok.
-Mostmár elhiszed, hogy mellettem nem fogsz meghalni?-Pislogok.-Max ha én öllek meg.-Teszem hozzá.
A fiú dermedten bámulja a testeket.
-Megmentettelek ember. Ne legyél már ennyire hálátlán. -Hurrogom le, majd elindulok tovább az úton. Lassan ballag mögöttem. A fejét lógatja. Szemeit a földre szegezi.
-Azt hittem. Azt hittem csak megilyeszted őket.
-Aki megtámad, az élve nem marad. -Fordulok hátra. -Nyugi. Gyere.-Állok meg. Mellém ballag, majd újra elindulunk. Épp kiérünk a faluból, amikor felteszi azt a kérdést, amire nagyon nem akarok válaszolni.
-És hol laktál eddig. Milyen volt a gyerekkorod? -Közbe beérünk az erdőbe. Borús idő van. Az eső épp nem esik.
-Aki születése óta egy elmegyógyintézetben élte mindennapjait, annak normális gyerekkora nem lehet.
-Te abból az intézetből jöttél, ami a falu mellett van?-Kerekedik ki a szeme.
-Igen.-Bólogatok.
-Az az ország legdurvább elmegyógy intézete. Oda viszik a legroszabb embereket. Rengeteg van az országban. De ez a leghíresebb, és a legborzasztóbb is.
-Hát. Nem tudom mi értelme volt egy csecsemőt bent tartani. -Sütöm le a szemem. -Várj! Css!-Fogom be a száját. Valami közelít felénk.