Lélektükör

1.rész

Minden olyan békés. Olyan, mint otthon. Megnyugodtam, hiszen tudtam, nem leszek egyedül, s honvágyam se lesz. Egy pillanatra minden tökéletesnek tűnt, s elmosolyodtam. A kalitkába csiripelő madárra néztem és azon elmélkedtem, hogy ezt a madarat hogyan fogták el. Lehet, hogy csivitel a kalitkában boldogságát kifejezve, mégis legbelül törékeny lehet. Fájdalmat érezhet, mert nem lehet szabad. Kinyitottam a kis ajtaját és kezembe szökkent a kis csöppség. Dúdolva elindultam, kifele. Nem volt nehéz kitalálni, bár maga a kastély hatalmas. Rejtélyes. Titkokkal teli. Gondoltam, ha már egyszer kimentem, körülnézek, így elsétáltam a kastély mellett levő kis tóhoz. A tó túlpartján egy fa hintaágy állt. Igazán romantikussá varázsolta az amúgy is szép helyet. Továbbmentem és megpillantottam az égen madarak százait. –Menj utadra! – Mondtam, majd megadtam a löketet a kismadárnak, s már csatlakozott is a többiekhez.


***



Ahogy ablakomon néztem, mi zajlik a nagyvilágban, megláttam ismét őt. Figyelemmel kísértem, ahogy a kezében levő csöpp, törékeny madarat viszi, hogy elengedhesse. Kedvessége lelkemet megérintette és azon kezdtem el gondolkodni, tán ő más. Lehet, hogy Aline mégsem hisz abban, hogy én félelmetes vagyok. Vagy mégis az lennék? Igaza van Wilsonnak? Félelmetes vagyok és csúnya. Amikor elengedte a madarat, mosolyogva nézett utána, mitől nekem is mosolyognom kellett. Egyszer csak tudatosult bennem, hogy minél többet áradozok róla, minél többet látom, annál elérhetetlenebb lesz nekem, annál jobban érzem azt, hogy soha nem érhetek hozzá, soha nem lesz senkim, soha nem érezhetem magamat szépnek. A mosoly lefagyott arcomról és inkább eljöttem az ablakból, mielőtt meglátna. Szobámban fel-le sétálgattam és próbáltam gondolataimat elterelni, de semmi. Nem tudtam elfelejteni Aline-t. Tükrömbe belenéztem, s ismét végignéztem magamon. Szemem még karikásabb lett, hajammal most se voltam megelégedve és csak most tűnt fel, hogy meglepően sovány vagyok. Szám mintha kicsit száraz lett volna. Igen, eltűnődtem azon, mi lesz velem. A lelkem itt ragadt a kastélyban és örökre itt is fog ragadni. Megölhettem volna magamat az alakváltással is, de mi értelme? Az egyik felem el akar tűnni, de a másik szerelmes akar lenni. Soha nem éreztem még szerelmet, talán majd most fogok. Ahogy ezeket mondogattam magamban, egyre csak az ajtó fele vonzott valami. Az érzéseim. Nem, nem mehettem le. Még nem.


***






Miután kis barátom elrepült, végignéztem a nagy ablakokon. Szépek voltak és sok volt belőlük. Nagy a kastély, sok ablaka van, mégis belülről oly kicsinek tűnik minden. Rejtett ajtók? Fel akartam térképezni a helyet, mégis azt találtam a helyesnek, ha inkább visszamegyek a szobámba. A Nap már megérintette a földet, talán tudok segíteni a vacsora elkészítésében. Ahogy beértem a nappaliba rájöttem, hogy nem is tudom merre van a konyha, ám beszélgetést hallottam és az illatok is arra vezettek, így elindultam. Egy kicsi folyosóra értem. Mind a két oldalánál páncélok sorakoztak. Igen, valami ilyesmire számítottam dédpapámtól. Elkezdtem azon gondolkozni, hogy a szolgák miért nem mentek el? Miután Ricky bácsi meghalt, miért nem mentek el? Mi tartotta őket itt? A mennyezetre felpillantva, kristálycsillárt láttam magam fölött. Eszembe jutott a gyerekkorom. Amikor kicsi voltam emlékszek, ezalatt a csillár alatt elsétálva, egyfolytában azért könyörögtem, hogy ne essen a fejemre. Érdekes módon ez az érzés még most is megmaradt. Halvány mosolyra húztam arcomat, eléggé viccesnek találom azt, hogy ez a szokásom megmaradt. Annyira a plafonra koncentráltam, hogy majdnem elsétáltam a konyha ajtaja előtt, pedig dupla ajtós volt. A márványpadlón liszt meg jó pár tojás hevert, a sütőben éppen pulyka sült és édes illat kavargott a levegőben. Ezeket mind értem csinálták? Remélem nem. Tényleg nem kell ennyire elkényeztetni. Beléptem a helyiségbe, mire a szakács rám pillantott. Barna vállig érő haja volt, bár néhány tincse világosabb árnyalatú volt. Nagy, barna szemeit egy őzéhez hasonlíthattam volna, ártatlanul nézett rám és enyhén meglepődötten. Kezét a rajta levő fehér köténybe megtörölte és felém nyújtotta kezét. – Örvendek! Ön biztosan Aline. Én lennék a szakács. A nevem Jeffrey, de szólítson csak Jeff-nek. Bármire van szüksége, nyugodtan szóljon csak! Ezt azt hiszem mindenki nevében mondhatom. – Szélesen mosolygott rám és mondandója közben kezet ráztunk. Erős keze volt, bár miért ne lenne. Annak ellenére, hogy szakácsa, mégis csak cipeli a nehéz árukat, gyúrja a tésztát és még tudnám sorolni. Fehér fogsora tökéletes volt, szépen mosolygott.


- Köszönöm szépen a kellemes fogadtatást! Kérlek tegezz nyugodtan, nekem kéne téged magázni.


- Ugyan! Ennyire öregnek nézek ki? Huszonkettő vagyok.


- A tizenhat életévemmel igenis magáznom kellene téged. Csak van egy olyan érzésem, hogy te is ragaszkodnál a tegezéshez, szóval nem kísértem a sorsot. Tényleg köszönök így előre mindent, de ugye az nem az enyém lesz? – Mellkasom előtt karba fontam a kezemet és mutató ujjammal a sütő fele mutattam. – Igazán kedves, hogy ezzel szeretnétek köszönteni, de egyedül nem tudom megenni. Szóval remélem jön az egész ház a vacsorára. Azt meg pláne nem szeretném, ha a kemény munkád fele a kukában végezné. – Mosolya kissé fájdalmassá vált és a padlóra szegezte tekintetét.


- Olyan vagy, mint a dédpapád. – Nézett újra rám, sőt, mélyen a szemembe nézett. Minden bizonnyal kedvelte Ricky bácsit. Kicsit görnyedt, mindig mosolygós, ráncos arcú, ősz hajú, vicces, energikus bácsi. A halálos ágyán is viccelődött. Mindig is azt akarta, hogy a végsőkig mosolyogjunk vele. Hét éves voltam. Emlékszek rá, milyen hideg volt a keze, amikor megfogtam, arca mégis melegséget sugárzott. Észre se vettem, hogy már percek óta csendben vagyunk, meg kellett szólalnom.


- Ricky bácsi jó ember volt. Azt hiszem... nem! Nem is hiszem. Biztos vagyok benne, hogy hiányoljátok őt, de a múlton nem lehet sokáig rágódni. – Mély levegőt vett, majd visszatért a sütemény készítéséhez. Muffinok dísszel megszórva.


- Remélem szereted a sütit. – Ami azt illette nem voltam valami nagy desszertimádó. Megettem ha ott volt előttem, de soha nem mentem le sunyiba a konyhába, hogy a hűtőből kivegyek egyet a finomságok közül.


- Nem vagyok egy nagy sütis, de persze, megeszem. – Halkan kuncogni kezdett.


- Nem csak Ricky-re hasonlítasz, de még Wayne-re is?


- Ki az a Wayne? – Úgy tűnt Jeff olyat mondott, amit nem kellett volna. Elvörösödött az arca és szája kicsit szétnyílt. – Nem tudsz megszólalni. Felkeltetted az érdeklődésemet. Ki az a Wayne?


- Fi-Figyelj Aline! – dadogta. –Ő is csak egy szolga.


- Ennyi? Tudod Jeff ezt nehezen hiszem el. Nem tudsz becsapni. De most inkább mesélj nekem...az itt levő szellemről. – Most hirtelen elfehéredett. Kijelenthetem: Fehérebb mint talán maga a szellem. Kicsit sürgettem, elkezdtem a lábammal dobogni. – Nos?


- A szellemfiúról itt senki nem tud semmit. Azt tudjuk csak, hogy bőre hófehér. Tán mondhatom fehérebb, mint Hófehérkéé. Azt mondják, ha ránézel, rögtön szörnyet halsz, olyan félelmetes és csúf. Nem fog megjelenni. Nem kell aggódni. Eddig még soha senki se látta. Nem fog megjelenni. – Ismételte meg magát. Jeff kezébe vett egy muffint és átnyújtotta nekem. – Na menj! Hamarosan vacsora! – Kicsit félrehúztam a számat és elmentem édességemmel együtt. Megkerestem az étkezőt. Nem volt nagyobb a nappalinál, de nem is baj. Bár nem mintha a nappali kicsi lenne. Díszes vörös párnás, aranyozott székek álltak egymás mellett és szemben. Az asztalon fehér terítő terült el, aminek mind a négy sarkába egy „R" betű volt belevarrva. Biztos Ricky bácsi kezdőbetűje. Leültem az egyik székbe és vártam, hogy hozzák a vacsorát. Hamarosan jöttek a szobalányok és a tálalók. Bekapcsolták a rádiót és egy kellemes hegedűdallam csendült fel. Már-már jól is éreztem magamat, csak egy problémám volt. Hiába volt étel és zene, ha egyszerűen nem volt kivel társalognom. Egyedül éreztem magamat és senki nem szólt hozzám. Később megjelent Willy és Jeff és leültek ők is. Ekkor megnyugodtam, mégse kell egyedül lennem, de most meg nem tudtam miről beszéljek velük. Belekóstoltam a pulykába, mire hümmögtem egyet, s mikor lenyeltem a falatot Jeff várta a véleményt.


- Nagyon finom! Ügyes Jeff! De gondolom nem mondtam semmi újdonságot. A desszert szintúgy finom volt és kedves gesztus. Ti nem esztek?




- Nos, nekem is meg kellene kóstolnom alkotásomat, de szerintem erre majd később fog sor kerülni. – felelte Jeff és kötényét magáról levéve megpillanthattam rendes, hétköznapi öltözékét. Egy egyszerű kék színű póló borította felső testét. Ami azt illeti gondolatban azt a pólót én már rég levettem róla. De egek! Ekkor jöttem csak rá, hogy milyen buta vagyok! Hamarosan tizenhét éves leszek, minek áradozok én egy huszonkettő éves férfi felső testéről?! Ezután felállt helyéről és egy „Szép estét!" után már ott sem volt. Nekem is elment a kedvem még az étkezéstől is, eltoltam magamat az asztaltól, a szék lábai pedig ahogy a padlóval találkozott, nyikorgó hangot hallatott. Wilson szempillantás alatt már el is aludt, biztos hosszú volt a napja. Nem akartam felkelteni, így inkább hagytam, had aludjon. Már egész rutinosan mentem fel szobámba, sétáltam végig a vörös tapétás folyosón, a végén levő ajtó kilincsét már meg is ragadtam, amikor fura érzésem támadt. A szellemfiúra gondoltam és arra, hogy tényleg nem fogok vele találkozni? Benyitottam szobámba, csomagjaimból előkotortam fekete színű hálóruhámat. Igazából csak combig ért, alján csipkés volt. Nekem kényelmes volt hálóruhának. A szobámban volt még egy ajtó, ez vezetett el a fürdőszobámhoz. Gyorsan lezuhanyoztam és belehuppantam puha ágyamban. Barna hajam szétterült és szememet lehunytam. Kicsit meleg volt még annak ellenére, hogy lement a Nap, ezért is nem takaróztam be. Szemeimet lehunytam és átadtam magamat az álmok világának.