Lélektükör

II. 3.rész

***

Szóval? Elfogadsz, vagy elengedsz? – kérdeztem tőle türelmetlenkedve.

-És te? – vágta oda nekem mérgesen. – Te elfogadsz? – A fejjel lefelé lógó fiú most leszállt a fáról és fel-le sétálgatott idegesen, nem szólaltam meg én sem, hagytam, had nyugodjon le. – Szellem vagyok Aline! Szellem! És olyan későn jöttem rá, mennyire nagy a súlya ennek a ténynek. Tudom már mit miért csinált Willy és Ricky bácsi. Most már értek mindent. Próbáltak megóvni egy újabb szenvedéstől. Próbáltak vigyázni a lelkemre... de ekkor közbeszólt a sorsom. A sorsom pedig az, hogy előbb, vagy utóbb meghaljak.

- Az nem sors, amit kényszerből választanak. – szólaltam meg végül. – Wayne már tizennyolc éve élek ezen a világon, mégis jobban átlátom a dolgokat, mint te. Ne gondolj arra mi volt a múltban és ne gondolt arra mi lesz a jövőben! Egy a fontos. Élvezni kell a jelent.

- De el foglak veszíteni. – buggyantak ki nagy könnycseppek szemeiből és megsimította arcomat. Fájt a szívem. Fájt érte, mert így kellett látnom és tudtam, igaza van. Mindenben. Előbb-utóbb ő majd nem lesz, nekem meg tovább kell lépnem, de ugyanakkor igazat beszéltem. A jelent kell élvezni és mi most vagyunk egymásnak. Nem az a sors, amit kényszerből választunk, vagy ránk kényszerítenek... hanem az, amit önszántunkból teszünk. A kérdés csak az, hogy el tudnám-e dobni az életemet Wayne-ért. Mit tegyek? Nem lehetünk olyanok, mint Rómeó és Júlia.

- Most ne foglalkozz azzal, hogy elveszítesz, vagy sem. – letöröltem könnyeit és egy lágy puszit nyomtam arcára, de ő csak sírt tovább, mint egy kisgyerek. Annyi fájdalma lehetett és most ráadásul ez is. És az a legrosszabb az egészben, hogy nem lehetek mellette. Mivel tudnám megvigasztalni? Pólóm alá nyúltam és tenyeremre helyeztem a „W" betűs nyakláncomat, majd bátorítóan rámosolyogtam. – Még mindig megvan. Mindig a nyakamban van. – Erre ő is elmosolyodott és ő is elővette a sajátját. A könnycseppek elálltak, ám az én szívem még mindig sajgott érte. Azt szeretném, ha boldog lenne, ha nem kellene ennyit sírnia. De ki vagyok én? Egy egyszerű lány, aki csak a mosolyát és a szeretetét tudja adni, Wayne-nek. – Hé! Csináljunk egy fényképet! – magamhoz húztam és elővettem a telefonomat és felénk tartottam. Én átöleltem a nyakánál, ő a derekamnál és mindketten mosolyogtunk. Amikor a fénykép elkészült, öröm volt azt visszanézni. – Nincs kedved elmenni valahova?

- Ami azt illeti szeretnélek valakiknek bemutatni. – megfogta kezemet és kifele vezetett. A birtokot már elhagytuk, az erdő fele közeledtünk és ahogy felnéztem, fenyők zöld tűleveleinek sokasága takarta el a felettem elvonuló felhőket. Csodálatos volt az erdő, megannyi csodaszép virág, minden csendes volt. Lassan elérkeztünk egy kunyhóhoz, ekkor már tudtam hol vagyunk, Wayne otthonánál. Amíg én végigmértem az édes kis házat, addig ő kicsit odébb vonult, majd később én is csatlakoztam hozzá, ekkor láttam csak mi van előttünk. Két sírkő, az egyikre Héloise Garon, a másikra Emerald Anden volt ráírva, születési évük és hogy mikor haltak meg. Szörnyen éreztem magamat amikor láttam, a kis Héloise oly fiatalon halt meg. Éreztem, ahogy a hideg végigfut a hátamon és el se tudtam képzelni mit érezhetett szerelmem. – Itt vannak. Az édesanyám és a húgom. – Tekintetét a sírkövekről rám emelte, én pedig kék szemeiben elmélyültem. – Be szerettelek volna mutatni nekik. Szerettem volna, ha anya meg hugi megnyugodnának, hogy jó kezekben vagyok, nem kell aggódniuk. A lélek is aggódhat.

- Eléggé...modern sírok. – jegyeztem meg, s tereltem el a témát.

- Igen, Ricky bácsi segített. Régebben csak kézzel készült keresztek voltak itt.

- Te csináltad őket?

- Ki más? Sajnos ki kellett vágnom pár fát, de nem volt akkor már pénzem, hogy rendeljek, szóval magam csináltam... úgy mindent. Nem vagyok rá büszke, de volt amikor még loptam is, azt a pénzt meg piálásra költöttem. Ha vissza lehetne forgatni az időt...

- De nem lehet. – vágtam szavába és tudattam vele a zord tényt. – Ha vissza lehetne forgatni az időt, máshogy cselekednél, de akkor én nem is lennék az életedben. Minden más lenne. Ez a sors Wayne. Amikor az idő eldönti, hogyan tovább... és persze az ember is.

- De én nem vagyok...

- Ne fejezd be a mondatot! – szóltam rá. – Ha még egyszer kiejted azt a mondatot a szádon, esküszöm felpofozlak! – fenyegetőztem.

- Nem változtál semmit, hercegnőm. – vigyorgott rám.

- Ahogyan te sem. – Átkarolta nyakamat és magához húzott, elbúcsúzott családjától, majd visszafele vettük az irányt, az én szemem viszont megakadt az erdő másik oldalán levő birtokon, de inkább nem kérdezősködtem. Elképzeltem a gyönyörű fiatal nőt, ahogy ül egy kis fa széken, kislánya előtte egy babával kezében, édesanyja fésüli haját. Annyira nyugodt és békés minden, de az apa megjelenik és elront mindent. Egy valamit tudtam. Ha egyszer lesz gyerekem, szeretnék neki mindent megadni, a kedvében járni, szabadságot adni neki, mégis tudja, hol a helye. Csak ki lesz a gyerekem apja?

Visszasétáltunk a birtokra és egyenesen a szobámba mentünk fel, ahol nagy meglepetés fogadott. Minden megváltozott, a szobám falát egy csodaszép borostyán tapéta díszítette, a borostyán pedig egy köves falon nyúlt fel a magasba. Ahogy ujjperceim hozzáértek, elmosolyodtam, már-már úgy éreztem, mintha tényleg egy kőfalat érintenék meg. Az asztalomon egy csokor rózsa, amit természetesen már vízbe tettek és pár rajzom a falon csüngött bekeretezve. Ekkor Wayne fele fordultam, aki csak mosolyogva nézte csodálkozásomat. – Ez meg...? – Kezdtem bele kérdésembe, de befejezni már nem tudtam, szóhoz se jutottam.

- Tudom, hogy a rózsa a kedvenc virágod, gondoltam feldobom egy kicsit a szobádat és csodálatos alkotásaid vannak, így miért ne lehetne őket egy jól látható helyre tenni? – adta egymás után az indokokat, eztán ő a villanykapcsolóhoz sétált és amikor világosságot teremtett a szobában, ám nem akármilyet. A lámpámra nézve, mondhatni egy gyereklámpát pillantottam meg. Csillagformák tetszelegtek rajta, s a szerkezet közben körbe-körbe forgott.

- Nem gyerekes ez egy kicsit? – kérdeztem tőle kedvesen, viccelődve de kicsit se gúnyolódva. Igazán édes volt tőle, hogy így meglepett és volt egy olyan érzésem, hogy ő maga készítette a lámpát is. Ügyes Wayne, kinézem belőle.

- Nem tetszik? – kérdezte és láttam rajta, hogy már le van törve, pedig nem akartam megbántani, igenis tetszik nekem az ő alkotása.

- Dehogyisnem, ne butáskodj! – mentem oda hozzá és megöleltem, majd ő egyszer csak felkuncogott és váratlanul az ágyra döntött és elkezdett csikizni. Hangos nevetésben törtem ki és ő is velem nevetett, majd amikor már könyörögtem neki, hogy fejezze be a „kínzásomat", fölém tornyosult, majd mosolyogva egy lágy csókot nyomott az ajkaimra. Fájt lelkemnek az a tény, hogy már este van, lassan vacsoráznunk kell és hamarosan le kell feküdnünk aludni, én pedig másnap megyek el és egy jó ideig nem fogok visszajönni...és még el se mondtam neki, hogy sokáig nem fog látni. Most vagy soha – gondoltam magamban. -, itt az idő, hogy elmondjam neki. Mellém feküdt és oldalunkra fordultunk, hogy egymás szemébe nézhessünk. –Wayne... valamit el kell mondanom neked. – Arcán láttam, már érezte hogy valami baj van, de néma maradt, csendben figyelt és várta, hogy belekezdjek mondandómba. – El fogok menni. – Amikor kerek perec kiejtettem ezt a számon, először úgy láttam, Wayne azt hitte ez amolyan „csak látogatóba jöttem, majd legközelebb visszajövök", csakhogy később arcomból leszűrte, itt arról van szó, hogy hosszú időre megyek el.

- Mi?

- Jól hallottad. El kell mennem. Messzire. – Valahogy nem tudtam rendes mondatokba válaszolni, csak kis tőmondatokba. Úgy éreztem, csak így tudja felfogni, mi is zajlik most körülöttünk. – Felvettek a Highwood nevű egyetemre, ez hatalmas lehetőség, végre foglalkozhatok az írással és ott lesz velem Esteban is, úgyhogy amiatt nem kell aggódnod, hogy bajom esne.