Lélektükör

II. 1.rész

Mondhatni körül se néztem, úgy futottam át az úttesten. Egyre közelebb léphettem az ismerős alak felé, végül karjaimba zártam és nem is szándékoztam elengedni. Valami más volt most. Nem éreztem fenyőfa illatát, úgy éreztem, hogy nem ő az. Pár másodperccel később nagy, erős, meleg kezek fogták meg az enyémet és a férfi felém fordult. Ismeretlen szem párak, barna sötét haj, szürkés színű szemek, borosta. Ő nem Wayne volt, én meg csak úgy megöleltem egy idegent.

- Segíthetek valamiben kisasszony? – Tette fel a kérdést a körülbelül huszonhárom éves férfi. Teljesen elvörösödtem és ha lehetett volna elsüllyedtem volna szégyenemben. Annyira meg voltam győződve, hogy Wayne-t láttam.

- Nem, köszönöm. Elnézést, összekevertem valakivel. - Mondtam zavaromban, majd tovább sétáltam. Az utcák hosszúnak tűntek, a sikátorok ijesztőnek. Az egyik nagy, enyhén sötét helyen egy fekete ruhás fiú dőlt neki a falnak. Ahogy rám emelte tekintetét, úgy gondoltam kezdek teljesen megőrülni. Most tényleg ő volt az.

- Jól otthagytál. Mást öleltem meg. Miért nem írtál? Nem tudtam rólad semmit. – Kezdtem el mondhatni faggatni.

- Egy levelet sem küldtél nekem. - Szólalt meg mély ám lágy hangján, ami már annyira hiányzott. Ahogy az emberek jöttek, mentek el mögöttem, úgy vettem észre, furcsán néznek rám. Felmerült bennem, talán csak én látom az előttem álló fiút.

- Csak... Csak én látlak? - mondtam neki halkan, de érthetően. - Mi van a birtokkal? Nem ott kellene lenned?

- Csak te látsz engem. – Válaszolt végül egy kérdésemre. Éreztem hangján, enyhén ingerült, nem is akar a többi kérdésemre válaszolni.

- Miért? - Eddig talán csak négylépésnyire volt tőlem, most viszont pont előttem állt meg.

- Miből gondolod, hogy még létezek? Szerinted valódi vagyok? Te hogy fogalmaznád meg a létezést? Mert ahogy én definiálnám... úgy én nem is oly rég haltam meg.

- Mi? Miről beszélsz?

- Aline... - mondta lassan ki nevemet és én már nyúltam felé, hogy megérinthessem, de amint arcához nyúltam, ő elillant mint a füst.

- Wayne! - szólítottam meg és kétségbeesetten néztem körbe-körbe, de ő már sehol. Ismered azt az érzést, amikor úgy érzed, megőrültél? Nos, én most ezt tapasztalom. Nem tudom mi folyik körülöttem, lehet csak fáradt vagyok, de a kérdés, amit Wayne mondott egész úton foglalkoztatott. Definiálni a létezést? Mire gondolt? Ráadásul halott lenne? Az lehetetlen! Vagy nem? Otthon egy ismerős kabátot láttam a fogason lógni, amit még anno a birtokon is megpillanthattam. Barna színű, foltozott. Willy kabátja? A nappaliba érve édesapámat pillantottam meg, vele szemben az éppen teát szürcsölgető komornyikot. Nem tudom mi keresni valója volt ott, csak éreztem, valami nincs rendjén. Először Wayne, most meg Willy van itt és talán egy rossz hírt készül közölni velem. Ahogy válla fölött enyhén hátrapillantott és engem vélt felfedezni a küszöbnél, egy halk hanggal letette a csészét az üvegasztalra, majd felállt a kényelmes kanapéról és felém fordult. Egy kedves mosoly hagyta el arcát, ami kicsit bíztatott. Talán csak meglátogatott. Odasétáltam hozzá és megöleltem, mire halkan a fülembe suttogott.

- Beszélnünk kell. Négyszemközt.

- Baj van? - suttogtam vissza.

- Wayne-ről van szó.

Ahogy eltávolodtunk egymástól, édesapámra, Damonra pillantottam, aki éppen egy pohár vörösbort tartott a kezében és ahogy láttam, elmélyült gondolataiban. - Apám! Nagy probléma lenne, ha kicsit kettesben beszélgethetnénk Willyvel? - Mielőtt bármit is mondhattam volna, édesanyám, Delia lépett be a helyiségbe. Térdig érő fekete szoknyában volt, még én is irigykedtem csodálatos lábaira, felső testét fehér blúz borította, nőies kezei édesapám vállán nyugodtak, amikor kecses mozdulatokkal odasétált mellé. Sötétvörös haja kontyba volt fonva, bőre hibátlan volt és telt ajkaira mérges voltam, ugyanis nem örökölhettem. Arról álmodtam, ha nagy leszek, szerettem volna olyan szép lenni, mint édesanyám. Üde, friss, mosolygós, tökéletes. - Beszélgessetek csak! - szólalt meg apám nevében anyám. - Nekünk még úgyis kell beszélgetnünk Damonnal. - Nézett mosolyogva szerelmére Delia, majd az üveg bor is az asztalon állt később a teával szemben. Ahogy a két poharat nézegettem, valamiért a régi társadalom jutott eszembe. A teát iszogató emberek örültek a csekélységeknek is, míg gazdagoknak a bor egy alap szesz volt és még mindig tudtak költekezni, meg se kottyan nekik az ilyesmi. Szüleim elhagyták a szobát és Willy visszaült a kanapéra, én pedig vele szembe apám fotelébe helyezkedtem el. - Szóval? Mi...miről szeretnél beszélni? - Wayne-ről, mint mondtam is. Látogasd meg! - Hallottam ismét a parancsszót. Újra ez. Most már tényleg nem értettem semmit. - Wayne a birtokon van? - kérdeztem meglepetten, mire Wily csak biccentett egyet. - Én ezt nem értem. Ma ide hazafelé jövet láttam...de eltűnt. Willy kérlek segíts! Azt hiszem kezdek megőrülni. - Nyugodj meg gyermekem! - Nyúlt át az asztal fölött és megfogta kezemet. - Minden rendben lesz, csak rég láttad őt. Meglehetősen hiányzik neked. Viszont valamit el kell neked mondanom. - Mondjad csak bátran! - Mielőtt válaszolt volna benyúlt zakója belsejébe és egy nagy köteg borítékot vett elő, amit elém rakott. - Nagy butaságot csináltam ismét. Sajnálom. - Végignéztem a borítékokon. Össze voltak kötözve, ahogy elnéztem egyik se volt felbontva és úgy tűnt, mindet én küldtem.

- Ezért nem írt Wayne? Mert nem is kapta meg a leveleimet? - Mondanám hogy ideges voltam, de hirtelen azon morfondíroztam, hogy mit is mondott Wayne még a sikátornál. Egy levelet se küldtem neki. Amiket mond, az igaz, tud mindenről, mégis nem tudom megérinteni, elillan mint a kámfor. Hogyan definiálnám a létezést? Azt hiszem tudom.

Az ember akkor létezik, ha meg lehet érinteni, ha látjuk, ha nem felejtjük el. Amint elvész minden emlékünk róla, elfelejtjük, ezáltal eltűnik életünkből örökre. Már oly kevés emlékem maradt Ricky bácsiról. Már nincs annyira előttem, már nehezen emlékszek nevére, ennek pedig az lehet csak az oka, hogy Wayne gyenge, de még nem halt meg. Látom őt, de nem tudom megérinteni, viszont emlékszek rá. Mi van ha tényleg majdnem végleg elveszítettem. Lehet ha rákérdeznék Willy csak hazudna nekem. Látnom kell. Látnom kell Wayne-t! A leveleket magamhoz szorítottam és lepörgött a fejemben néhány levél tartalma. A sok „szeretlek" szó, a „remélem látjuk egymást", mind szívembe markolt. Próbáltam higgadtságot mutatni, bár ez valahogy nehezen ment. A kabátomért siettem és a fogasról Willyét is levettem.

- Menjünk el a birtokra Willy! – szóltam az öreg komornyiknak, ekkor viszont édesanyám jött ki a szomszédos szobából, arcán meglepettség jelent meg.

- Édesem! – szólított. – Hova készülsz? Szerettünk volna veled is beszélni egy csöppet. Egy nagyon fontos hírt szeretnénk veled közölni. – Mondta, meg se vágva válaszomat.

- Anya, csak a birtokra megyek el egy kicsit. Ígérem este hazajövök. - Még mindig úgy kezelnek mint egy ovist, pedig már betöltöttem a tizennyolcat. Delia kiszámíthatatlan, egyszerűen nem tudok rajta kiigazodni. Hol aggódik értem, hol adakozó, vagy inkább az próbál lenni, hogy ne essen ki a „jó anya" szerepéből. Most is ezt tette. Felajánlotta, hogy aludjak ott a birtokon, úgyis olyan régen voltam ott és tudta, hogy szerettem ott lenni. Willy beleegyezett és ahogy ránéztem, azon gondolkoztam el, neki is milyen nehéz lehet ez az egész. Titkolni, hogy egy szellem lakik a kastélyban, aki Ricky bácsi barátjának a fia, nem lehet könnyű, akárcsak nekem se. Nem mondhatom el a valódi okot, miért vágyok vissza, nem mondhatom el, hogy mennyire szerelmes vagyok, nem mutathatom be a fiút a szüleimnek, akit annyira szeretek. Rossz érzés, de mindenkinek így a legjobb. Delia szólt pár inasnak, hogy pakolják el a ruháimat bőröndökbe. Én igazából már tiltakozni akartam, de Delia elé sétált, pár kusza tincsemet félresimította és mosolyogva mért végig.

- Olyan gyönyörű nő lettél kincsem. Bár te inkább édesapádra hasonlítasz. – Mondatai hallatán máshogy gondoltam a dolgokat, amiket hangoztatni akartam.

- Nem, anya. Rád hasonlítok a legjobban. Apa néha hirtelen haragú, makacs és néha önző is, vagy egoista. Te kifinomult vagy, kedves, mindig igyekszel mindenki kedvében járni. Egy csodálatos személyiségű nő vagy. Kettőtök közül inkább rád hasonlítok. Ne azt nézd, hogy külsőleg kire hasonlítok! Ezt szeretném megtanítani a világnak. – Láttam szemében a büszkeséget. Büszke rám, hogy mondhatni gazdag létemre így gondolkodok, így látom a világot... egy ideje, bár ez régen se volt máshogyan. Nem szerettem mást ugráltatni, én akartam elintézni a dolgaimat, segíteni szerettem volna az embereknek, csak esetleg régebben még számított, hogy néztek ki a barátaim, hogy a kiszemelt fiú helyes volt-e. Mára ez megváltozott. Nem kellett egy szót se mondania, mindent le tudtam olvasni az arcáról. Két bőröndöt vittek ki, amit be is raktak a kocsiba. Willy elköszönt édesanyámtól, majd beszállt a kocsiba. Kettesbe maradtam a világ legszebb nőjével, arcomra mosoly húzódott, ám fejemben káosz uralkodott. Megöleltem édesanyámat, majd én is követtem Willyt. Beültem hátra és intettem Deliának. Furcsa volt újra elhagyni a sima utakat és rátérni a döcögősebbekre. Egész úton csendesen utaztunk, Willy még tán szunyókált is egy kicsit. Szívem hevesen kezdett el verni, amikor a kocsi megállt a kastély előtt. Nem foglalkoztam a csomagjaimmal, se Willyvel, amiért később kellemetlenül is éreztem magamat, de most szapora léptekkel tértem be bácsikám otthonába. Le se vettem bézs színű kabátomat, a madárszoba felé vettem az irányt. Valamiért éreztem, hogy ott lesz. Minden csendes volt, lehangolt, már a színeket is elhalványodtak számomra. Ahogy megmarkoltam az ajtó kilincsét, nagy levegőt vettem, majd azt kifújtam, s beléptem a szobába, ahol madarak csicsergése hallatszott.

***