Lélektükör

II. Prológus

Hol kezdjem a történetet, hogy ne nézz teljesen őrültnek? Lényegében édesapám elküldött a dédpapám birtokára, hogy töltsem ott a nyaramat. Ez eddig tökéletesnek is tűnt, csakhogy értesültem arról, hogy a házban kísértet lakozik, kinek külseje oly nagy félelmet kelt benned, hogy rögtön szörnyet halsz. Ez a szellem egyik este meglátogatott, viszont a pletykákkal és a „mesékkel" ellenben egy rendkívül helyes fiút véltem felfedezni. A többi az mondhatni már csak sablon történet. Szerelem, árulás, oh és persze őrült exek. Nos, ha eddig figyelemmel kísérted történetemet, azt hiszem fölösleges tovább magyaráznom, ha ezt a kis viszonyomat elmondanám valakinek, dilisnek néznének. Néha elgondolkozok azon, hogy tényleg az vagyok-e.

A kávézóban ültem egyik évfolyamtársammal, Estebannal, aki történetesen egy nagyon kedves barátom lett. Fekete haja hála az égnek nem olyan volt, mint a többségnek, nem tüskék álltak ki a fejéből de nem is egy felmosórongyra emlékeztető sörény nőtt ki. Eléggé izmos volt, kék színű ingje pedig tökéletesen illett, majdnem ugyan olyan színű szeméhez. Hasonlított Wayne szemszínéhez, ám Estebannak egy kis huncut barna szín is férkőzött a gyönyörű tengerkék mellé. Férfias vonásai idősebbé varázsolták, bár az ember már eléggé felnőttes tizennyolc éves korban. Azt szerettem benne, hogy mindig tudta mikor mit kell mondania, soha nem volt olyan pillanatunk, amikor nem értettük volna meg egymást, vagy nem nevettünk volna együtt. Soha sem veszekedtünk - és ez így volt rendjén-. Csodálatos barátra leltem benne. A kávézó tele volt emberekkel és előttünk is már gőzölgött az oly finom ital.

- Egyszerűen már nem bírom! Már mindenki megkapta a levelét, de az enyémről még semmi hír! Kezdek teljesen kiborulni. Tuti nem vettek fel sehova! Miért is vennének, hiszen még tehetségem sincs! – Panaszkodtam, nyafogtam barátomnak, aki úgy tűnt remekül szórakozott rajtam, ezt tudatomra is adta egy nevetéssel, majd mellkasa előtt karba fonta a kezét és komolyabb arcra váltott, de a halvány mosoly még mindig ott volt a szája sarkában. Imádtam amikor elmosolyodott, a kis gödröcskéi elragadóak voltak, gyermekiek, huncutak.

- Nyugalom baba! – Szólított meg a szokásos becenevemen, amit még talán tízedikben akasztott rám, amikor informatikán egy csapatba kerültünk. Emlékszek rá, egy prezentációt kellett előadnunk, én teljesen elvesztettem a fejemet, amikor kihívtak minket, hogy mutassuk be. Lefagytam, meg se bírtam szólalni, mire Esteban kivette a kezeim közül a papírt, amire felírtuk a jegyzeteinket és elkezdte az előadást, nekem meg az volt a feladatom, hogy léptessek a következő diára. Mindig kihúzott a pácból és ezért hálás vagyok neki. – Miért ne vennének föl? Igenis van tehetséged és tudom, hogy egy napon majd te leszel a legjobb könyvíró. Vagy fotós. Vagy forgatókönyvíró. – Soroltam.

- Ezzel akkor sem segítesz. Már te is megkaptad a levelet, hogy felvetek Highwoodba, pedig oda jelentkeztem elsőnek én is. – Az volt a legjobb az egészben, hogy mindkettőnknek ugyan azok voltak az álmaik, így teljes mértékben megértettük egymást, mindig volt közös témánk. – Azt pedig ne feledd, hogy te is itt vagy a képben, a fotózás a te reszortod, abban csakis utánad vagyok. Viszont írásban nem körözöl le. – Mosolyodtam el, mire ő belenyúlt táskájába és egy nagy borítékot vett elő.

- Csak azért adom most oda, mert már tiszta ideg vagy. – Elvettem kezéből a borítékot. A nevem állt rajta és tudtam, ez életem legfontosabb papírja, ami nem tudom hogyan, Estebanhoz került. Igazából meg akartam kérdezni, hogyan került ez hozzá, de most fontosabbnak tartottam a boríték tartalmát, így kinyitottam és olvasni kezdtem. Boldogság, vidámság töltött el, amikor elolvashattam a „Gratulálunk!" szót, ugyanakkor ledöbbentem és szomorú is lettem. – Mi a baj? Nem...nem vettek fel?