Lélektükör

II. 5rész

Kivételesen gyalog mentem, nem laktunk valami messze a várostól, de nem is voltunk valami közel, a séta és az üde szellő legalább kicsit kiszellőztette a fejemet. Egy ideig csak azt hallhattam, hogy néha-néha belerúgtam egy kis kavicsba, az pedig előttem pár fordulat után újra elterül a többi társa között. Ahogy egyre közelebb merészkedtem a városhoz, a kocsik dudálása, kutyák ugatása és emberek beszélgetése csengett a fülemben. Akaratlanul is belehallgattam pár beszélgetésbe utam során, mikor azt beszélték meg a csoportosuló lányok, mennyire helyes az egyik fiú osztálytársuk és hogy milyen jó az egyik lánynak a műkörme. Nagyot sóhajtottam és már rosszul éreztem magamat, amiért idáig jutott a világ. Hol van az az idő, amikor a kislányok babáznak, a fiúk meg a kisautókkal játszanak? Hova tűnt az a csodás idő, amikor még a tizenkét éves rajzolt, meg nézte a televíziót? Ma már mindenki a telefont nyomkodja a kezében, a hét évesnek már okostelefonja van és tegnap este is szembesültem azzal, hogy a tizennégy évesek milyen képeket raknak ki egyes oldalakon. A Gabriel kávézó mellett megláttam egy fekete bárányt, aki csak azért nézett rá mobiljára, hogy megnézze mennyi az idő. Természetesen egyeztettünk időt is, hogy mikor találkozzunk, halkan odaosontam mögé és megcsiklandoztam az oldalát, de semmi kacaj, csak hátrafordult és egy halvány mosoly kíséretével rám nézett.

- Szívás, nem vagyok csikis. – vonta meg a vállát, majd megölelt. – Gondoltam a Gabriel kávézó jól hangzik. Mondjuk nincs nagy különbség a kávézók között, maximum az ár. – Imádtam, amikor elmosolyodott, vagy elnevette magát. Szépen nevetett. A kék szemeivel már irányítani tudott volna, akár egy babát, s ahogy az ajtó felé mutatott, jelezve, hogy indulhatok, előreenged, bementem. halk kis csengő csilingelést lehetett hallani, ahogy beléptünk a kávézóba és szememmel kerestem egy szabad helyet, ahova leülhetünk. Egész sokan voltak, de nem kellett percekig kutakodnom a szabad hely után. Arra gondoltam elmesélhetném Estebannak a történetemet, de a végén még kinevetne, vagy őrültnek tartana. Leültünk mindketten az asztalhoz és csak most vettem észre, milyen jól néz ki ma...is. Fehér trikóján egy világoskék, fehér kockás ing tetszelgett, s ahogy nekem is, neki is elengedhetetlen volt a farmernadrág. – Én talán veszek egy... - tanakodott, ahogy nézte az lapot, rajta a kínálatokkal. – Forró csokit. Te mit kérsz? – nézett rám, én pedig csak annyit mondtam, hogy nekem is jó a forró csoki. – Hihetetlen nem? Annyi év gürcölés után, végre mehetünk álmaink egyetemére. Foglalkozhatok a fotózással, te pedig az írással. Még remek páros is lennénk! – Lelkesedése nem lankadt, ugyan olyan izgatott volt, mint amikor beszéltem vele utoljára. Nem akartam, hogy lássa, hogy letört vagyok. A szívemben mindig őrizni fogom Wayne-t és a szerelmet, amit iránta éreztem. De itt az idő... itt az idő, hogy felejtsek...

A kávézás remekül zajlott. Esteban segített nekem. Segített abban, hogy kicsit elengedjem magamat, lazítsak és hogy felejtsek. Remek barát és örülök, hogy van nekem. Öleléssel búcsúztunk el egymástól, míg viszont ő karjaiba zárt és én ezt viszonozta, rájöttem, tényleg igazam van. Tovább kell hogy lépjek. Eddig annyira jól megvoltunk Estebannal, ezután miért lenne máshogyan? Az ölelése melengető volt, nyugtató, védelmező. Legszívesebben még órákig öleltem volna. Igazából magam sem tudom, ki is távolodott el a másiktól, abban viszont biztos voltam, hogy vele remekül fogom érezni magamat az egyetemen. Az utcákon sétálva még utoljára megnéztem magamnak a kedvenc boltjaimat, s ekkor sok jó emlék villant be. Már olyan hosszú ideje csak én és barátom voltunk egymásnak, de ez így volt rendjén. Nevetgélések, könyvek utáni kutatások, a csoportmunkák. Elfeledett velem mindent,s a szomorúságnak már csak hűlt helye maradt. Néha a tükörbe nézve elképzeltem, hogy vörös hajam van, akárcsak édesanyámnak. Tökéletesen rá hasonlítok. Én már egy ideje csak tulajdonságok alapján hasonlítom össze az embereket, nem érdekelt, hogy külsőleg kire is hasonlítok. Igen, Daemon külsejét örököltem, de a szívem és a lelkem édesanyámé. Valamiért most mégis úgy éreztem, van egy kis folt, egy hang, egy kis lény a lelkemben, aki más, mint a többi. Pillangók. Így jobban lehet magyarázni. A lelkem sok kék színű pillangóból áll, de van egy lepke, amelyik fekete színű. De nem tudom, miért van az ott. Nem tudom. Abban az egyben viszont biztos voltam, hogy én az ígéreteimet betartom, szavamat nem szegem meg. Határozott léptekkel hagytam el a várost és halkultak annak zajai, a természet vette át a helyét, ami megnyugtatott. Egy percre megálltam a házunk előtt és végignéztem rajta. Gazdagok. Azok vagyunk, s mégis nem akartak velem soha barátkozni. Ez miért volt? Az emberek többsége kihasználná azt, hogy van pénzem, akkor miért nem jöttek oda soha hozzám, mikor én ebédeltem? Miért nem választottak soha elsőnek testnevelés órán? Azt gondolták sznob vagyok? Kérdések százai kavarogtak most a fejemben, de ahogy felsétáltam a márvány lépcsőn és betértem lakhelyembe némaság uralkodott a házban. Általában kellemes zongora darabok szólni szoktak, most mégis, csak lépteimet hallottam. Se Daemon, se Delia nem volt sehol, de még szolgák se jöttek. Az ajtó egy erőteljesebb becsapódással került vissza eredeti pozíciójába, ám még ekkor is mindenki hallgatott. Kihaltnak tűnt a lakás, gondolom anya ledőlt aludni, apa meg dolgozik, vagy ő is pihen. Ahogy beléptem a dolgozószobába, állításomat a zöld fotelben ücsörgő alvó férfi alátámasztotta. Körülötte papírok, könyvek, a mögötte levő nagy könyvespolcon művek százai sorakoztak egymás mellett. Halkan magam mögött becsukta az ajtót és a lehető leghalkabban felsétáltam a szobámba. Egy pillanatra amikor megmarkoltam a kilincset, elbizonytalanodta, de bátran kinyitottam az ajtót. Senki sehol, a bőröndök ott voltak, ahova kikészítettem őket, a laptop az ágyamon hevert. Itt volt az idő, el kellett pakolnom. Kicipzáraztam bőröndjeimet, egyikbe ruháimat raktam, melyeket gondosan kiválogattam. Nyári ruhák, tavaszi, őszi, néhány téli és hasonlók. Elérkeztem arra a pontra, mikor a könyveimet pakolhattam be. Egy kis fantasy meg csöpögős romantika megfelelő lesz. Ahogy felpillantottam a falamon lógó faliórára, észrevettem, Estebannal kilenc órától délig elbeszélgettem, ettünk, ittunk, nevetgéltünk, talán fél vagy háromnegyed órát sétálhattam és a két bőröndbe egy óra alatt pakoltam be. Ennyire szanáltam volna? Ez az utolsó napom rendkívül gyorsan letelt, s családommal szinte nem is voltam. Elterveztem, hogy vacsora után megköszönök nekik mindent, amiből végül csalódás lett, szüleimnek ugyanis dolguk akadt. Édesapámat hívták munkahelyére. Igen, késő este, édesanyámnak pedig fontos telefonokat kellett végeznie, ezzel megkönnyítve édesapám munkáját. Egyedül vacsoráztam hát és nem volt alkalmam megölelni a szüleimet, ami rettenetesen elszomorított. Napjaimban már mást se érzek, csak a végtelen nagy szomorúságot és magányt...