Lélektükör

II. 7.rész

Már vagy egy hónapja járunk Estebannal az egyetemre és mindketten imádjuk. Lehet ránk azt mondani, hogy stréberek vagyunk, de szeretünk iskolába járni. Ez nem hiszem, hogy baj, hisz mind a ketten abba az iskolába, arra a szakra járunk, ahol azt tanuljuk, amit szeretünk csinálni. A termek pont olyanok, mint a filmekben. Hosszú soron, nagy tér, sok szék és persze egy digitális tábla, vagy néhány teremben még a hagyományos, zöld tábla díszelgett. Legalább még nem kell digitális füzetbe írnunk. Már minden csak a technika körül forog? Mivé lesznek hát azok idők, mikor mindenki még a füzetbe írd az egyszerű kék színű tollal? Amit mostanában észrevettem, az az volt, hogy a füzetembe, vagy egy külön lapra, fát rajzoltam. Nem igazán tudtam van-e különösebb jelentése, csak úgy firkálgattam. De jó nekem, hogy az egyetemen egy ilyen szakon van időm a firkálgatásra nem? Igen, szerettem azért rajzolni is és a fák után jöttek a farkasok, a madarak. Csak a vonalakra figyeltem és közben nem éreztem igazából semmit. Ha jobban tetszik, mondhatjuk úgy is, hogy már majdnem zombik módjára, tudatomon kívül rajzolgattam. A kezem csak úgy magától mozgott ilyenkor. Telefonom rezgése állított le ebből a cselekvésből, ahogy rápillantottam a kijelzőre, megláttam Esteban üzenetét, miszerint szívesen elvinne egy randire. Igen, igen, igen. Randizunk. Eddig csak egyszer mentünk el hivatalosabb randira és amúgy is, ez nem bűn és nem is rossz dolog nem? Nincsen barátom. Nincsen. Válaszoltam üzenetére, miszerint azonnal megyek és találkozhatunk a suli udvarában. Szobatársam, Chessy, azonnal a nyakamba ugrott, amikor meghallotta telefonom rezgését és figyelemmel kísérte válaszom visszaírását. Nyakamba borult és halkan belevinnyogott a fülembe. Nagyon kedves lány Chessy, már az első pillanattól kezdve megvolt a szimpátia.

-Chessy a szőke fürtjeid a szemembe lógnak. – Nevettem fel kedvesen és középhosszú haját eltűrte arcomból. Zöld szemei csodálatra méltók voltak, s ezekkel a szempárokkal nézett úgy rám, mint egy kisgyerek, aki be van sózva, egy lufiért mondjuk.

- Ran-did lesz! – szótagolta és nyújtotta el a végén a szót. – Mit fogsz felvenni? Hova mentek? Jártok már? Megvolt az első csók? – kezdett el kérdezősködni, ami igen idegesítő volt a lányban de így fogadtam el.

- Chessy! Chessy! Levegőt. Had vegyek egy kis levegőt. – Ezzel aranyosan rábólintott és leszállva rólam, leült ágyára törökülésbe és várta a választ. – Egyenlőre csak a suli udvaránál találkozunk és ugyan úgy egyszerű ruhát fogok felvenni. Na jó... kicsit csinosabbat. De smink nincs, ne is álmodj róla! – mondtam gyorsan ki azt a mondatot, melyet Chessy annyira „imád". Egyszerűen nem lehet leállítani, mindig az volt az „álma", hogy egyszer kisminkel, de soha nem hagytam magamat. – Az első csók meg még nem volt meg. – Ezzel felkeltem az íróasztalomtól és a szekrényünket közelítettem meg, majd kinyitva azt, keresgélni kezdtem ruháim között. Semmi extra, egy kényelmes bordó színű, masnis pólót és farmernadrágot vettem magamhoz, bár egy pillanatra megtorpantam és elgondolkoztam azon, talán a fekete nadrág jobb lenne, hisz van egy fekete bőrdzsekim, az nagyon jól passzolna a nadrághoz és még csinos is lenne, így bárhova elmehetnénk egy olyan ruhában. Gyorsan ki is cseréltem a ruhákat és öltözni is kezdtem, miközben Chessy kezdte azt, amihez a legjobban ért: a pletykálkodást és hogy milyen jól néznek ki a fiú osztálytársaink. Engem egyik se érdekelt, semmi érdekes nem volt bennük tulajdonságilag. A külsejükről pedig ne is beszéljünk. Tisztára egyformák! Ezért imádom annyira Esteban különcségét. Táskámért nyúltam és minden szükséges na meg pár fölösleges holmit is elsüllyesztettem benne, barátnőm szája viszont be nem állt, majd csak akkor vette észre magát, mikor már hallotta az ajtó csukódását. Most nem igazán izgatott az, hogy milyen magas és kigyúrt David Handerns, az osztály szívtiprója. Nálam is próbálkozott párszor, természetesen esélytelenül. Ami azt illeti ő tipikusan az a fiú volt, akiről nem tudtam eldönteni, hogy mit keres ott az egyetemen. Mert a többiek még úgy ahogy megvoltak, de David... van egy olyan sejtésem, hogy csak a pénze miatt vették fel. Kint várt már rám az én kedves barátom, hasonló ruhában, mint én. Jó, neki fehér póló fedte felsőtestét, nekem nem. Ennyi volt csak a különbség. Egyre nagyobb vigyorral meredt rám, ahogy jobban közeledtem felé és a karjaiba vetettem magam. Az ő ölelése mindig megnyugtatott, bíztam Estebanban és benne soha nem csalódtam. – Na merre? hova szeretnél menni?