Lélektükör

5.rész

Már egy hete, hogy eljöttem a birtokról. Úgy érzem üres a lelkem, hiányoznak az ottani hangok, illatok, tárgyak, emberek. Most éppen egy fehér egybe részes ruhában álltam az erkélyen és néztem ki a fejemből. A nap melege bőrömet kényeztette, enyhe szél kapott bele hajamba és eszembe jutott a dédpapám birtokán töltött idő. Hiányzik Wayne. Jó lenne látni, de nem őt látnám és kínoznám a jelenlétemmel. Az lesz a legjobb, ha elfelejtem és nem megyek többé vissza. Motor hangja hozott vissza a valóságba. A távolban még csak azt láttam, hogy egy fekete járgány közeleg a ház felé, majd a rajta ülő alakot hamar fel is ismertem. Csak neki van ilyen gyönyörű szőke haja és fekete színű ruhája egyre közelebb érve látszott, hogy tökéletesen illik rá. Egyszerűen ledöbbentem. Hogy kerül ide? Hiszen talán el se hagyta még soha a birtokot! Ráadásul motorral jött? Tud motorozni? Míg magamban kerestem a válaszokat, ő már fent is termett mellettem. Apa nem vette észre? Körbenéztem és kémleltem, jön-e valaki, míg ő beoson az egyik nyitott ablakon.


- Nem jöttél. – Erre igazából nem tudtam mit kellett volna mondanom. Nem mentem miatta, hogy neki jó legyen. Csak ott álltam előtte némán és a csendben tisztán lehetett hallani a madarak csivitelését. – Miért?


- Én csak... - kezdtem bele mondandómba. - ... Azt hiszem az lesz a legjobb, ha őszintén elmondom.

Miattad tettem. Tudtam, minél többet vagy velem, annál többet fogod használni az alakváltó képességedet, az pedig rossz neked. Nem tudom, mi tesz veled, de azt mondtad rossz és én ne akarom, hogy neked fájjon. Azt akartam, hogy felejtsük el egymást, úgyis csak „kémnek" küldtek oda Ricky bácsi házához, hogy apa meggyőződjön arról, minden a helyén van-e. Így láttam a legjobbnak, ezért nem mentem vissza. – Már így is elég közel állt hozzám, de még egy kis lépést tett felém és most mélyen egymás szemébe néztünk. Azok a megigéző barna íriszekben elvesztem.


- Engem azzal ölsz meg, ha nem lehetek melletted. Aline! Nem lesz semmi bajom egészen addig, míg magam mellett tudlak. Ha magamra hagysz akkor, egyszerűen megőrülök. Nekem mindennél jobban megéri az alakváltás! Én vagyok a kalitka, te a madár és ha te nem vagy a helyeden, üres vagyok nélküled és gondolom ezzel te is így vagy! Érted bármire képes vagyok...Aline. –Boldogságot éreztem. Örültem, hogy végre láthatom, hogy előttem áll, hogy beszél hozzám, hogy csak ki kell nyújtanom a karomat és megérinthetem, hogy újra érezhetem az illatát.


- Tudod, eddig nem tudtam, hogy mit érzek, de most rájöttem. Rájöttem, csak nem tudom kimondani. Lehet, hogy kedvellek, lehet, hogy félek tőled. Mégis ha egy nap kimondanám, tudd akkor tényleg úgy gondolom. És ha egy nap elmennél, én utánad fogok menni. – Szavaimra még az ő szeme is könnybe lábadt, akárcsak az enyém.


- Menjünk haza! – szólt Wayne, majd kezemet megfogva a kijárat fele közelítettünk. Már majdnem kiértünk, amikor rájöttem, kellene egy üzenetet hagynom édesapámnak. A társalgó fele vettem az irányt. Furcsán nézett rám a szőke hajú, meglepettnek. Beléptem a szobába, ő pedig megállt a küszöbnél, karba fonta kezét és nézte, mit fogok csinálni. Esze ágában se volt megállítani. Apám éppen karosszékében aludt, mellette egy asztal, amin papír, toll és egy növény díszelgett. Ahogyan én, úgy édesapám is nagyon szeretett írni, így nem is csoda, hogy körülötte papír fecnik tornyosultak. Kezembe vettem a tollat és a papírt, majd írni kezdtem.






„ Drága édesapám!


Mindig arra tanítottál, hogy kövessem a szívemet. Nem számít mi lesz, tudom, hogy mindig lesz egy otthonom, ahova hazajöhetek. Remek ember vagy... és ilyennek neveltél engem is. Visszamegyek a birtokra.


Szeretettel: Aline"






Miután befejeztem az írást, letettem a levelet az asztalra, majd visszafordultam Wayne fele, aki kicsit szomorúan meredt rám. Kezembe vettem egy pokrócot, amit az egyik fotelben találtam. Bordó színű kötött és puha anyagú volt. Betakartam rokonomat, majd kisétáltunk a helyiségből, s kint az udvaron már várt ránk Wayne motorja. Először ő pattant fel a nem igazán mondható kismotorra, majd én ültem mögé. Kicsit kellemetlenül éreztem magamat, nem tudtam hol kapaszkodjak meg.


- Figyelj! Hol...Hol kapaszkodhatok meg? – választ nem adott, megfogta a kezeimet és a hasa körül összekulcsolta. – Szóval itt. Értem én.


- Nem ültél még motoron?


- Ezt én is megkérdezhetném tőled. Száz évvel ezelőtt cuki kis motorok voltak elvileg nem? Vagy talán még azok sem. Te éltél ilyen hosszú ideig! Hogyan tudsz egy ilyen böhöm állatot vezetni? Plusz mi van azzal, hogy nem hagyhatod el a birtokot? – Hátrafordult hozzám és elmosolyodott. A rajta levő fekete ruha egész jól állt neki, úgy nézett ki benne mint egy szuperhős, aki a kiszemeltjéért jött, hogy a naplementében elmenjenek. Lassan már úgy fogom magamat érezni, mint egy hercegnő.


- Esetleg még kérdés? – némaságommal talán meg is adtam neki a választ. – Haladni kell a korral. Régebben még a cuki lovacskákon kellett lovagolni, ma már a „böhöm állatokon". Jobban tetszett volna, ha csillám pónin érkeztem volna, nagymama által kötött rózsaszín pulcsiban magam után szivárványt húzva? Nem valami férfias.


- Ez a „Nem férfias" duma már rég „elavult". Próbálkozz mással, vagy akár el is indulhatnánk.


- Nem rossz ötlet. – A motor lassan elindult én meg szorosan öleltem Wayne-t, akinek arcát bár nem láttam, tudtam, hogy mosolyog, ahogy azt mindig is szokta tenni... és ahogy engem szintúgy mindig megmosolyogtat. Ahogy a fasorok ismét szemem elé tárultak, éreztem, itthon vagyok. Vonzott ez a hely, még magam se tudom miért. Lehet, hogy sok időt töltöttem itt kiskoromban, s a birtok hiánya már nyomot hagy bennem. Hisz még most is lelki szemem előtt van, ahogy a papírsárkányt reptetem a zöld mezőkön, ahogy a pitypangok termésének százai repülnek a levegőben, ahogy a tóba belenézve egy kislányt, most meg már egy tini lányt látok. Szinte már furcsa volt belegondolni, mennyivel jobb volt nekem kicsiként. Nem nehezedett a hátamra nagy terhek súlya, nem kellett foglalkoznom semmivel. Most viszont eljött az az idő, mikor hamarosan ki kell töltenem egy papírt, merre szeretnék továbbmenni egyetemre, vagy főiskolára. Egy év...hamar el fog telni és még hamarabb kell felnőtté válnom, hogy meg tudjak hozni nagy döntéseket. Visszaértünk a birtokra és úgy éreztem szívem majd kiugrik a helyéről örömében. Végre visszajöhettem otthonomba, végre mehet tovább a szép nyaram.


- Hova is fogod lerakni ezt a motort?


- A lovarda mellé?


- A lovadra mellé? – kérdeztem vissza. – Te most komolyan a lócitromtól bűzölgő lovardához akarsz leparkolni?? – Kezem felcsúszott a vállára, hisz már nem mentünk olyan gyorsan, akár táncolhattam is volta a motoron. – Ezt nem hagyhatom!


- Nos, az első tervem az volt, hogy megmutatom neked a lovakat, vagy elmegyünk lovagolni, de ezt most megölted. Aucs. – Erre igazából csak nevetni tudtam, jó érzés volt ismét itt lenni és jó érzés volt Wayne-nel lenni. – Viszont a másodikat sehogy se tudod kinyírni.


- Tehetséges vagyok dolgok megölésében...Na ez rosszul hangzik így. Hova megyünk? – A motor megállt egyszer csak a birtok mellett.


- A kedvenc helyemre. – Mosolyodott, el majd kezébe vett egy kendőt, amit kabátja belső zsebéből vett elő. Piros színű fehér kockákkal rajta. Eszembe jutott a játék, amit kiskoromban csináltam. Bekötöttem a szememet, forogtam, majd próbáltam egyenesen menni. Kicsit újra kicsinek éreztem magamat, de ezt nem bántam.


- Be akarod kötni a szememet?


- Nagyon úgy tűnik. – Húzódott arcára huncut mosoly, amit annyira szerettem, mert ilyenkor titokzatosnak tűnt és tudni illik rólam, szeretem, ha valaki titkol előlem valamit, persze jó értelemben. Ha hazudnak nekem képes vagyok, napokig nem szólni az illetőhöz.


- Csak tudnám mikor lettél ilyen bátor. – Mosolyodtam el, majd lehunytam a szememet. Pár másodperccel később már éreztem a ruha anyagát bőrömön. Még a járművön ültem, de éreztem, ahogy Wayne megfogja kezemet és finoman elkezd húzni. Nem éreztem már hol van a fönt és hol a lent. Balra megyek, vagy jobbra? Utam során egész bizonytalanul jártam és párszor megkérdeztem vezetőmet, hogy „ugye nem megyünk neki semminek?" erre persze csak egy „Nem bízol bennem?" választ kaptam. Ajtó nyikorgása jelezte nekem, valószínüleg megérkeztünk arra a helyre. Egy szoba lenne? Az ajtót Wayne becsukta, majd mögém lépett és levette szememről a kendőt. Elé egy gyönyörű szép növényszoba tárul. Amerre csak néztem, növények, bokrok és virágok voltak. Hatalmas volt a helyiség és a közepén egy nagy fa állt, ágain madarak. Könnyen fel lehetett mászni a fa tetejére, így lassan meg is közelítettem, majd egyik ágról a másikra másztam, végül a felénél megálltam és egy erősebb ágra ráültem, engem pedig követve Wayne, szintén arra az ágra ült, amelyen én pihentem. Én nekidőltem odébb húzódtam, hogy ő is kényelmesen elférhessen. Mindkettőnk egyik lábát lógatta, másikat az ágon tartotta és egymással szembe fordultunk. – És most mesélj nekem a gyerekkorodról! De inkább a vicces, jó élményeidről kérek beszámolót.


- Legyen. De cserébe én is kérek jó emlékeket. – Rábólintottam, majd csendben vártam a „mesére", ám Wayne ugyan így tett. Meg se szólalt, csak várt. – Nekem kell kezdenem?


- Én kértelek meg rá először.


- Akkor figyelj! Édesanyám nagy természetimádó nő volt, sokat sétáltunk az erdőben. Egyszer amikor megláttam életem első medvéjét meg akarta ölelgetni.


- Én pedig egyszer felgyújtottam Ricky bácsi újságát. Sajnálatos módon pont nem tudta elolvasni, melyik számot kell tárcsázni, hogy örömlányokat hívjon ide. – Erre mindketten nevetésben törtünk ki. Most életemben először éreztem azt, hogy egy jó barátra leltem...sőt, úgy éreztem, talán itt többről is van szó. Vagy lehet nem így van? Szeretem? Ha igen lehet nem is azt a valakit szeretem, aki ő valójában. Wayne füttyentett egyet és egy fehér galamb repült a vállára, csőrében egy nyaklánc csüngött. – Ez meg mi?


- Boldog születésnapot Aline! – Meglepetésemre tudta, hogy mikor van a születésnapom. Hogy derítette ki? Még régebben mondta Ricky bácsi? Egy naptárban be volt karikázva a mai nap? Jefftől tudta meg? Bár ő hogy is tudhatná? A galamb a térdemre repült és kivettem csőréből az ékszert. Ezüst nyaklánc, melynek medálja egy „W" betű volt. – „W" mint Wayne. – Ezután pedig benyúlt a pólója alá és elővette az övét is, ami ugyan olyan volt, mint az enyém, csak neki egy „A" betű volt a medálja. – És „A" mint Aline.


- Miért? – Kérdésemmel láttam rajta, nem tudott mit kezdeni először, s egyik szemöldöke megemelkedett.


- Hogyhogy miért? Születésnapod van, meg kell ünnepelni nem?


- De miért csinálod ezt? Amióta itt vagyok, azóta lesed minden kívánságomat, mindig velem szeretnél lenni, a kedvembe akarsz járni és próbálsz boldoggá tenni. De miért? Miért csinálod ezt? – Egy pillanatig a földet kezdte el nézni, majd lassan ismét rám emelte tekintetét.


- Tudni szeretnéd?


- Igen.


- Lesem a kívánságaidat, mert érdekelnek és bármit megtennék az érdekében, hogy teljesülhessen, mert miután látom a boldogságot az arcodon, úgy érzem feltámasztasz. Minden egyes mondatod a lelkemig hatol, olyat érzek irántad, amit még soha senki iránt nem éreztem. Amikor elmentél egy nagy űr keletkezett bennem. Nem hagyhatom el a kastélyt, mert én magam egy része vagyok az egész birtoknak. Ha elhagyom a területet, elkezdek lassan gyengülni. Most már nincs mit takargatnom. Tudnod kell, hogy az alakváltás megöl engem. Felemészti a lelkemet és a végén már csak por leszek, de megéri nekem addig, amíg láthatlak, amíg láthatom a mosolyodat, amíg megérinthetlek. Megéri nekem addig amíg mondhatom neked: Szeretlek. – A szívem zakatolni kezdett, örömkönnyek gyűltek szemembe és nagy cseppekben hagyták el arcomat. Kételkedtem a szerelemben, de tudom, hogy az az ember beszélt belőle, aki ő valójában...és én...


- Minket a félelem köt össze. Talán. Már szinte el se tudom képzelni a napjaimat egy Wayne nélkül. Bármit teszel, az nekem felemelő érzés. Benned barátra leltem, sőt annál sokkal többre. Wayne! El se tudod képzelni, mennyire fontos ember lettél az életemben. Nem foglak elhagyni. Örökre veled leszek... mert...szeretlek. – El se hittem, hogy kimondtam. Kimondta, hogy szeretem, de mégis, volt még valami, amit már olyan rég nem tudtam neki elmondani. – Nem érdemellek meg. – Kimondtam. Mindent elmondtam neki, köztük azt, mit is érzek iránta és mit gondolok. Nem volt soha egy barátom se, már csak azért is kitaszítottak közösségekből, mert tudták, hogy az átlagnál gazdagabb vagyok, s ilyenkor rögtön elítéltek, nem barátkoztak velem, nem akartak megismerni, s ezáltal nem tudták meg, milyen is vagyok valójában. Wayne ezeknek az embereknek a tökéletes ellentéte volt. Soha nem gondolta, hogy elkényeztetett vagyok, vigyázott rám, minden idejét velem akarta tölteni, meg akart ismerni és meg akart szeretni. Egymás szemében elmélyedve néztünk, én az ő gyönyörű barna íriszeiben egy fa törzsének színét véltem felfedezni, míg ő talán a zöld füvet láthatta. Mindketten egyre közelebb hajoltunk a másik arcához, ő már kezét megemelte, majd tarkómra csúsztatta meleg kezeit. Lehunytam szemeimet, s vártam, hogy érezhessem számon az övét, ez pedig rövid időn belül be is teljesedett. Hosszas ideig csókoltuk egymást, karjait derekam köré fonta és magához húzott. Úgy éreztem meg akar óvni minden rossztól, vagy nem akarja, hogy bántódásom essen. Ezt a romantikus pillanatot egy kismadár zavarta meg, aki a vállamra szállt. Csivitelt egy kicsit, majd lassan elhúzódtam a mézédes ajkaktól.


- Flower. – Suttogta.


- Tessék?


- A madár. Flower a neve. Úgy látom tetszel neki és most te vagy a kiválasztott. Sok időt töltöttem itt, volt már pár madár, akinek jobban bejött a külsőm és mondhatni mindig a vállamon pihentek vagy nekem csicseregtek. Flower visszahúzódó volt mindig, de úgy látom a látványod erőt adott neki és megbátorodott. – magyarázta, mire én csak furcsálni tudtam a dolgot. A teremben volt vagy száz madár. Mindegyiknek adott nevet? És hogyan jegyezte meg őket?


- Mindegyik madárnak van neve? – tettem fel a kérdést, mely a fejemben kavargott. – Az összesnek?


- Mindegyiknek adtam nevet. Tudod a madarak olyanok, mint az emberek. Nincs két egyforma, még ha annak is tűnnek. Mindegyik máshogy csiripel, máshogy viselkedik, máshogy néz ki. Itt van például Vincent. A galamb aki odaadta neked az ajándékot. Ő mindig próbálta azt mutatni, hogy bár kívülről csak egy postásnak látszik, belülről egy sas rokona. Afféle vezérnek „mondja" magát. Flower pedig örökké visszahúzódó volt, egészen eddig. Na gyere! Felrakom a nyakadba a nyakláncot! – Kezébe vette a nyakéket, majd átölelve engem a nyakamnál összekapcsolta a kiegészítőt és újra arcomat kémlelte. Láttam rajta, zavarban van, minden bizonnyal ez volt neki is az első csókja. Ekkor jöttem rá, mit is mondott nekem nem is oly régen. Az alakváltás rossz neki. Annyira rossz, hogy egy nap el is veszíthetem...és ezt nem akartam. Nem akartam elveszíteni szerelmemet. A vállamon pihenő kis madárka már pár másodperc múlva el is repült és mindketten tekintetünkkel követtük, ahogy elszállt. Gyönyörűnek és meghittnek bizonyult ez a pillanat, ám Wayne furcsán kezdett el viselkedni. Köhögések, szívéhez kapott és fulladozni kezdett.

- Wayne? Wayne! Mi a baj?