Lélektükör

7.rész

Wayne-nek nem Ivan az apja. Hasonlítottak egymásra, így nem igazán tűnt fel senkinek, hogy nem rokonok. Wayne elől ezt titkolták, ám Ivan megtudta az igazságot és igazából nem tudom, hogy dühből vagy féltékenységből, de ő is követelt saját gyermeket. Nem megyek bele a részletekbe, azt hiszem tudod hogyan tovább. Ezután megszületett a húg: Héloise. Az anya belehalt a szülésbe. Abban reménykedett Ivan, fia lesz, de Héloise-ban csak elhunyt feleségét vélte felfedezni. Mindig őt látta benne és ezért néha még a kicsit is bántotta, de Wayne ezt nem hagyta. Az apa magukra hagyta a gyerekeket, így ketten magukra maradtak, gondoskodniuk kellett magukról. Héloise később nagyon beteg lett, már-már gyógyíthatatlan, Wayne mégse adta fel a harcot, elment dolgozni, próbált pénzt gyűjteni gyógyszerekre, addig meg a természetet hívta segítségül, gyógynövényeket keresett, ám nem használt semmi. Héloise meghalt.

Így a bánatos, magányos fiú egyedül élt tovább az erdőben, ám egyik este egy fekete színű farkas rátámadt. Súlyos sebeket ejtett rajta, csoda, hogy túlélte. Eljött a kastélyba segítségért, mi próbálkoztunk, de földi gyógyszerek szirupok és úgymond bármiféle orvosság nem segített rajta. A dédapád tanult pár „varázslatot". A könyvtárban még találsz pár ilyen könyvet. – A víz már melegen került elém, a kávéport pedig beleöntötte, én pedig nem tudtam levenni a szemem a fiúról. Iszonyatos volt, ahogy szemem elé be-bevillantak az események. – Ricky bácsi hozzákötötte Wayne lelkét a kastélyhoz. Egy része maradt ennek a helynek. Ha elpusztítják a birtokot, Wayne is meghal. Ha ő eltűnik, vele együtt semmivé lesznek a Ricky bácsival szerzett emlékek. Olyan lesz, mintha nem is lett volna. Mást nem tehetett ezért a buggyantért! Csak azt nem tudom, miért engedte meg neki, hogy szabadon mozogjon a kastélyban. Ha egyszer tudta, hogy akkor úgyis találkozni fogtok egyszer. Elkerülhetetlen volt, hogy egyik éjszaka ne lássátok egymást. Nem értem miért tette. – Ahogy ezen gondolkozott, én kezembe vettem a kanalat, amit még akkor nyújtott oda nekem, amikor a poharat elém tette. Kicsit kevergettem a kávét, s az én gondolataim máshol jártak. Ha nem Ivan Wayne apja...akkor ki?


- Szóval, ha nem Ivan fia Wayne...akkor kié?


- Ezt a fiút már akkor utáltam, amikor világra hozta a dédanyám. – válasza igazán ledöbbentett. Éppen számhoz emeltem a gőzölgő italt, s döbbenetemet némasággal és tágra nyílt szemeimmel fejeztem ki. A kávé ismét az asztalon pihent, Jeff mély lélegzetet vett, arcán levő borosta sokkal férfiasabbá varázsolta, én pedig ráeszméltem, hozzá képest csak egy gyerek vagyok. – Wayne a rokonom. – folytatta. – Az én dédanyám az ő édesanyja. Tudod, neki volt egy kis kalandja a nagymamámmal, ezután pedig nem fogadta el a gyerekét, vagyis az apámat.


- Várj, várj, várj! Wayne a nagyapád?!


- Igen. – Ami azt illeti szóhoz se jutottam. Valószínűleg ezért utálta mindig is a nagyapját. Egyszerűen még azt is nehéz elképzelni, hogy az unoka idősebb a nagyszülőnél. Wayne tud erről egyáltalán? Amikor még régebben Jeff-el veszekedtek, inkább tűntek két „jó barátnak" , mintsem rokonoknak. Semmi hasonlóság. Arra pedig még mindig nem kaptam választ, ki volt Wayne apja, de ami azt illeti, jelenleg már ez nem is érdekelt. Nem találtam valami fontosnak. Együtt éreztem velük. Elveszíteni az édesanyádat, majd a rá hasonlító, kedves húgot, s egyedül maradni a világban, valamint tudni, hogy az apádnak soha nem kellettél, egyszerűen nyomot hagy ez egy ember lelkében. Elöntött engem is a bánat, nem hallottam madarak csiripelését, minden teljesen az én szomorú hangulatomhoz igazodott. Hirtelen már a kávét se kívántam, de ha már egyszer ott volt előttem, belekortyoltam. Keserű, akárcsak Jeff tekintete.


- Azt hiszem jobb lesz, ha megyek. Sajnálom, hogy mindenkinek gondot okozok. Nem kell aggódnod, nem fogod Wayne-t látni egy ideig és engem is csak néha-néha fogsz talán a kertben vagy a tónál megtalálni, amint vége lesz a nyárnak, már itt sem leszek.


- Te nem tehetsz semmiről Aline!


- De egyfolytában azt mondjátok, hogy az én hibám is, hogy megismertem Wayne-t! Konkrétan most is azzal „köszöntél" nekem. – A kényelmes székből felállva, már az ajtót közelítettem meg ismét, amikor szabad kezemet megragadta.


- Nem a te hibád, hogy Wayne mondhatni elhagyta apámat. Az se a te hibád, hogy Héloise meghalt. Ezekről mind te nem tehetsz, viszont hagytad magadat csapdába esni! Szerelmes lettél a nagyapámba! Oké...ez most nagyon furcsán hangzott. Aline értsd meg, hogy itt azzal van a baj, hogy ti szerelmesek lettetek egymásba! – Egyfolytában ezt hangsúlyozta. Nem győzte mondani, hogy nem lehetek szerelmes a nagyapjába, de mégis mit kéne most tennem? – Aline! Én többet adhatok neked. Várni fogok rád! barátod leszek!


- Nem tudsz rólam semmit. – Vágtam rá egyből a választ és kifele hátráltam lassan, ő pedig jött utánam.


- De. De tudok mindent. Tudom, hogy mikor van a születésnapod, de akkor is egész nap vele voltál. Tudom, hogy imádsz írni, olvasni és rajzolni. Tudom, hogy félsz a sötétben és kell egy ölelés, ha rossz álom kelt fel. Tudom, hogy ha izgulsz, vagy ideges vagy, a hajadat piszkálod és a szádat harapdálod, vagy a lábaddal dobolsz és tudom, hogy mindig azon vagy és azon leszel, hogy mosolyt csalj mások arcára. Ezért vagy te ilyen jó lelkű. Ezért szeretlek már rég óta. Már rég óta itt dolgozok, láttalak már megannyiszor. Amikor kicsi voltál és ugrándozva jöttél a konyha fele, félénken bekukucskáltál, van-e itt valaki, sokat nevettél, dúdolgattál és rengeteget beszélgettünk vidám dolgokról még Ricky bácsi halála után is. De miért is emlékeznél, hisz kicsi voltál, amikor meg egyre nagyobb lettél, már nem találkoztunk nagyon egymással. Én csak azt tudom, hogy amióta létezel az életemben, elfeledteted velem a magányt és a szomorúságot, a helyére meg boldogságot hozol. Szeretlek Aline! – Nem szeret. Nem szerethet. Magamban már éppen azt fogalmaztam meg, hogyan is mondjam el neki én mit érzek. Könnyek gyűltek a szemembe, majd nagy cseppekben hullott végig arcomon, s le a földre. Mikor sírtam utoljára? Talán amikor rémálmom volt, de akkor Wayne zárt karjaiba, csitítgatott, megnyugtatott. Ez most más helyzet volt, nem akartam, hogy bárki is megvigasztaljon, sírni akartam. Sírni, mert eszembe jutott Ricky bácsi és a vele együtt töltött mókás idők, sírni, mert sajnálom a körülöttem levő embereket, akik miattam szenvednek, sírni, mert nincs mellettem szerelmem.


- A szerelmet nem lehet megállítani. – kezdtem bele. – A szerelem örökké élni fog, örökké érezzük, a végtelenségig az ember szeretni fog. El se tudom neked mondani, mennyire boldog vagyok, hogy elmondtad nekem mit érzel irántam, de én nem így érzek. Nem lehet megparancsolni az embernek, hogy ne legyen szerelmes! Te hogy éreznéd magad, ha most azt mondanák neked ne is gyere a közelembe, mert nem lehetsz belém szerelmes? Nem lenne kellemes mi? – Sorra tettem fel kérdéseimet, de meg se vártam a választ, folytattam tovább mondandómat. – Jól tudom, hogy ő szellem, én meg ember. Kettőnknek tényleg nincs semmi jövője talán. De mi van ha mégis? Én képes lennék érte bármit megtenni! Sajnálom, hogy eltaszította magától az édesapád, de te hogy cselekedtél volna az ő helyében? Mindenkit elveszítenél aki valaha is fontos volt neked, majd élni a bűntudatban, hogy nem tudtál senkinek se segíteni, neked milyen érzés lenne? Egyszerűen már nem tehetünk semmit, érted? Én életem végéig, halálosan, maximálisan, őrülten szeretni fogom őt. Mert rájöttem: Nem félek tőle. Lehet akármilyen is a külseje, lehet akármilyen ijesztő vagy csúf külsejű, én a tulajdonságaiba szerettem bele, nem abba, hogyan néz ki. Szeretem őt. Szeretem Wayne-t. – Már félig kint voltam a konyhából, kávés poharam a földre zuhant és milliónyi darabkára tört. Jeff se fogta már kezemet. A könnyek egyre sűrűbben potyogtak a földre és szívem szerint futásnak eredtem volna, de nem bírtam mozdulni. Nem tudtam elmenni, de el akartam.


- Aline... - hallottam az ismerős hangot. Nem lehetett messze tőlem a személy, talán csak pár lépésre. Az ablakon keresztül a fény beszűrődött a folyosóra pár folt formájában, ő mégis az árnyékban állt. Felismertem barna szemeit még így is. Karjait enyhén szélesre tárta és várt arra, hogy odarohanjak hozzá és megöleljem. Ez nem is lett másképp, szerettem volna szorosan magamhoz ölelni, érezni az illatát, az érintését. – Sajnálom! Kérlek bocsáss meg nekem! Ne haragudj rám! – Könyörgött, pedig nekem kellett volna azt hajtogatnom, hogy Ő ne haragudjon rám. Én vádoltam meg minden rosszal, én bántottam őt. Pár másodpercig érezhettem ajkait a fejemen. Lágy puszijából nagyon rég kaptam, hiányzott. – Jeff! Sajnálom ami történt. Tizennyolc éves voltam és egyszerűen nem tudtam volna egy gyerekről gondoskodni.


- Akkor nagyon remélem, hogy soha az életben nem kell egyről sem gondoskodnod, ugyanis még mindig tizennyolc vagy „papa". Ha akkor nem voltál képes érett lenni, ne most akarj „felnőni"!


- Egy jó száz évet hagyok magam után, tudom milyen a világ, tudom hogyan kell bánni az emberekkel, tudom már milyen felelősséget vállalni egy gyerek iránt!


- Neked viszont nem lesznek már gyerekeid!! – Üvöltött rá Wayne-re az ideges Jeff. Kicsit megijedtem, sírásom viszont kezdett abbamaradni. Többet nem szóltak egymáshoz, mi elmentünk, Jeff pedig visszament a konyhába és lehetett hallani, jó pár tárgyat dobott a földre.


- Had beszéljek vele! – szólaltam végül meg halkan. – A barátom.


- Szeret téged.


- Meg fogja érteni. Nem lehet neki könnyű. Engedd meg, hogy a barátom legyen! Kérlek! – Döbbenet és enyhe boldogság. Nyilván kérdésem meglepte őt. Láttam rajta, az engedélyt megadta, így visszarohantam Jeffhez, aki a pultnál támasztotta fejét. Elveszettnek láttam, magányosnak. Pedig erről beszéltünk nem is oly rég. Azért vagyok az életében, hogy felvidítsam és most se tettem máshogy. Mögé sétáltam és először vállára helyeztem kezemet, amire nem reagált, majd hátulról átöleltem, fejemet hátára hajtottam és reméltem lehetünk még barátok. – Kérlek! Bocsáss meg nekem! Nem tudlak úgy szeretni, de szeretlek, mint egy jó barátot, vagy egy bátyust. Megígérem neked, hogy sűrűn fogunk találkozni és beszélni. Nem foglak cserbenhagyni. – Erre felemelte fejét és kezét az enyémre tette, majd felém fordult és megölelt.


- Nem haragszok rád! Nincs semmi baj.


***


Visszasétáltam Wayne-hez, aki szívéhez kapott és levegőért kezdet kapkodni. Bepánikoltam, nem tudtam mit csináljak, odarohantam hozzá, közben ő már a földön fetrengett.


- Wayne! Wayne! Mit csináljak? Mit tegyek? Mi a baj veled?


- Vigyél...el...! – Utasított erőtlenül, mire én megpróbáltam felemelni és felvinni a szobámba, de ő nem volt hajlandó az egyik szoba ajtaja elől tovább menni. – Menjünk be ide! – mondta. – Itt van az úgynevezett madárszoba. – Nem kellett többet mondania, bekísértem és leültettem az ott levő padra, de ő lecsúszott róla és ismét földre került, csúnyán köhögni kezdett. – Menj el! Már nincs visszaút. Minden erőm elillant. Túl sokáig voltam ebben az alakban, teljesen elgyengültem. El fogok tűnni Aline...


- Ne! – Térdeltem le a földre és fejét lábamra tettem. – Kérlek! Kérlek ne hagyj itt! Változz vissza! Nem félek tőled, szeretlek és nem érdekel, hogy nézel ki, mert már beléd szerettem. Hallod?! Hallottad a Jeffel való beszélgetésemet nem?! Örökké szeretni foglak, csak kérlek ne hagyj magamra! – Kezét felemelte és az arcomhoz rakta. Észre se vettem, megint sírni kezdtem, ő pedig letörölte meleg könnyeimet. Vett magán annyi erőt, hogy arcomhoz hajolhasson, majd ajkaimat az övén érezhessem. Úgy csókolt, mintha utoljára tenné. Szemem csukva volt, keze melegségét mégis éreztem, nem volt hideg. Ahogy lassan kinyitottam szemem, más látvány fogadott, mint amire számítottam. Fekete haj, azok a tökéletes kék szemek, a gyönyörű fehér bőr. Elcsábított teljesen a külseje. – De hiszen te...


- Tudom. –vágta rá. – Nem vagyok egy szépség királynő. – mosolyodott el és rekedtes hangon szólalt meg. Mosolya is épp oly csodás volt, mint maga az ember.


- Buta vagy. Nálad szebb fiút még soha nem láttam. Kicsi önbizalmad van mi? – mosolyodtam el végül én is és kezemmel tartottam fejét. – Milliószor szebb vagy, mint az alak, amit felvetél. Ezért kockáztattad az életed? Ezért féltem tőled? Fölösleges volt az egész.


- Remélem tudod Aline Crine, hogy nálad jobb és szebb emberrel soha nem találkoztam.


***


Végre láthattam valódi kilétét és kellemesen kellett csalódnom. Minden tökéletes volt bene és a hátralevő szünetemet azzal töltöttem, hogy Wayne-be merítettem egy kis erőt, bíztattam, mondhatni bókoltam neki, milyen helyes fiú, de persze azt is sokszor felhoztam, hogy nem külső alapján kell ítélni, hanem tulajdonság alapján. Nem határoz meg az, kik vannak körülötted, milyen társaságban vagy. Ezek mind nem számítanak, nem tudhatja az ember, hogy milyenek az emberek addig, míg meg nem ismerik egymást. Onnantól kezdve egyre többet és többet tudnak meg egymásról. Sok időt töltöttünk a madárszobában, sokat nevettünk és egy idő múlva Jeff megbékélt azzal a gondolattal, hogy én már Wayne-nel vagyok. Egy probléma azonban volt... kezdtem elveszíteni az emlékeimet Ricky bácsiról. Ahogy szerelmem gyengült, úgy kezdett minden elhomályosulni. Mi lesz ezután? Most egy évig nem fogom őt látni, de talán meg tudom oldani, hogy szünetekre meg hétvégékre eljöhessek hozzá. Az utolsó nap. Megjött az autó, ami épp oly fekete volt, mint egy holló, s jött, hogy magával vigyen egy hosszú időre. A bőröndjeim hamarosan már a csomagtartóban pihentek, én meg hosszasan öleltem Wayne-t.


- Ígérem küldeni fogok neked leveleket, meg foglak látogatni szünetekben, el fogok jönni hétvégeken, de egy valamit ígérj meg nekem!


- Bármit. – Válaszolta egyszerűen és arcomba lógó tincsemet elsöpörte.


- Maradj itt! Ne gyere utánam és ne keress, mindkettőnk érdekében. Maradj a birtokon! Nem akarom hogy eltűnj. – Közelebb lépett hozzám, majd homlokomra nyomott egy lágy csókot. Jeff tőlünk nem messze állt, aki kicsit féltékenynek nézett ki, Willy meglehetősen örült kettőnk boldogságának.


- Nem fogok elmenni. Megígérem. – Lassan elhúzódtunk egymástól, elengedtük egymás kezét, de még mielőtt beültem volna a kocsiba, ránéztem gyönyörű kék szemű szerelmemre. Tisztaság, ártatlanság. Ezt hittem róla, ám a kis „kalandja" mégis érdekelt, de azt majd később.


- Örökre szeretni foglak. Nem számít milyen akadály jön, a szerelmünk mindent át fog vészelni és bármit meg fogok tenni azért, hogy együtt lehessünk. Bármit. Akár meg is halok érted. Tudom, hogy ez nagy ár, de nekem megéri, ahogy neked is megérte az alakváltás. Nem fogunk többé szenvedni.


- Ígéred?


- Ígérem. – Jeffhez sétáltam, majd őt is szorosan megöleltem, megbeszéltük, csak egy telefont kell elintéznünk, hogy lássuk egymást. Beültem a járműbe, majd az elindult. Szemeimbe könnyek gyűltek, de ezek nem szomorúak voltak. Örömkönnyek. Szemem előtt lepergett a nyaram, mi történt velem és Wayne-nel, milyen gyorsan megszerettem, ám mégis voltak bennem kételyek. Szeretem és örökké szeretni fogom. Ahogy hátranéztem, a kék szemek sem maradtak szárazan, ugyan olyan öröm sugárzott róla, mint az enyémről. Hála. Hálás vagyok, hogy megismerhettem egy olyan embert, aki képes volt elfogadni és képes volt szeretni. Tudtam, ő is ugyan így érez, ugyan ezeket gondolja, ő is visszaemlékszik a nyárra. A kocsi lassan elhagyta a birtokot, melynek útjai már nem voltak zötyögősek, s tudtam, valamit ő is és én is megtanultunk ebben a három hónapban: A külsőnél fontosabb a lélek tükre.










/Drágáim eljött ez a pillanat is, mikoris a Lélektükör "első kötetének" utolsó részét olvashattátok. Igazából nem tudom, hogy milyen érzelmeket váltott ki belőletek a történet, viszont szívesen elolvasnám kommentben. Jól tudom, hogy kevés rész van fent (De hé! Hosszú részeket szoktam kiadni a kezeim közül, úgy persze, hogy kevés rész van fent eddig), de a történetnek lesz folytatása, ami "Lélektükör- Utoljára" címmel fog díszelegni az oldalon. Igazából iszonyatosan érdekel, hogy ti hogy képzelitek el Wayne és Aline sorsát. Szerintetek mi lesz a második kötetben? Kommenteket ismét várok nagy szeretettel és ezzel le is zárnám mondandómat. Íme, vége lett az első kötetnek. Köszönöm a sok bíztató szavakat! <3


Jane Hathaway/