Lélektükör

6.rész

Menj el Aline! Túl sokáig voltam az alakban, nem pihentem eleget. Vissza fogok változni. Tudom, hogy ezt nem akarod...Menj el!! – Végére hangja nyugodtról ingerültté változott. Aggódtam érte, ki ne aggódna? Ugyanakkor igaza is volt. A félelem eluralkodott ismét rajtam és csak egy kicsit kellett volna megindulnom, de nem tudtam. Nem bírtam megmozdulni. Ahogy rám pillantott, fél szeme már kék színű volt, valószínűleg olyan, amilyen valójában a szeme színe. Elbűvölő, ugyanakkor most rideg és mérges pillantással nézett felém. Nem kellett több, egyszerűen csak leugrottam az ágról, ami nem volt valami szerencsés, hála égnek semmi bajom nem lett. Kirohantam a szobából, magam után becsukva az ajtót és felszaladtam szobámba. Gyáva vagyok! Istenem gyáva vagyok tudom! Félek még mindig? Nem. Nem hiszem. Vagy mégis? Bizonytalanság váltotta fel a félelmet, eztán jött a szomorúság. Ágyamra leültem, ami alattam besüppedt, kezembe vettem rajzos füzetemet és nekiálltam megrajzolni kék, s barna szemű szerelmemet.


***


A fájdalom egész testemben szétterjedt, mintha kést szurkáltak volna belém. Éreztem újra, hogy bőröm ismét hideg lesz, szenvedésemet, pedig alig bírtam legyőzni. A fa ágába kapaszkodtam, erősen markolásztam, de mindhiába, semmi nem használt. Elérkeztem arra a pontra, mikor újra valódi önmagam lehettem. Rádőltem a fa nagy törzsére és néztem, ahogy a madarak repdesnek ide-oda, közben még előttem volt a barna hajú, zöld szemű lány. Írisz illata kábulatba ejtett és puha ajkát egy habcsókéhoz hasonlíthatnám. Kezembe vettem „A" betűs nyakláncomat és forgatni kezdtem, s azon gondolkodtam, miért nem akar látni Aline? Még mindig tart tőlem? A félelem még mindig erősebb a szerelemnél? Ha ez így folytatódik, gyorsan itt fogom őt hagyni, ezt pedig én nem akarom. Össze kell szednem magamat, kell gyűjtenem egy kis erőt. Talán ha éjszaka csak félig változnék át, rám nézne és látná, hogy ki is vagyok. Talán nem félne tőlem. Talán ő máshogy fog rám nézni. Kételyek között ingadoztam, nem tudtam mit tegyek. Egyenlőre azt találtam a legbölcsebbnek, ha most visszavonulok egy időre, újra erőre kapok és talán megpróbálkozok tervemmel. Lassan leszálltam az ágról és elhagytam kedvenc szobámat, majd az árnyékba meghúzódva közlekedtem a folyosókon.


- Miért kínzod magad? – kérdezte egy ismerős hang. Ahogy hátrafordultam Jeff-et pillantottam meg. Egyszerű, hétköznapi ruhában állt előttem karba tett kézzel. – Miért? – tette fel újra a kérdést. – Én többet tudnék adni neki, mint te. Én nem szenvednék, ő boldog lenne.


- Szóval féltékeny vagy és szerelmes vagy belé. Haver, vagy öt év van közöttetek és ebből a szempontból nézve nem hiszem, hogy lenne esélyed. Ami pedig az odaadást illeti, remélem arra céloztál, hogy több pénzt tudsz adni Aline-nak a League of Legends játékban. Ami az én kínzásomat illeti, nem hiszem, hogy aggódnál értem. Az én lelkem és azt csinálok vele, amit akarok. Száz éve vagyok ezen a birtokon és soha nem találkoztam senkivel, aki olyan kedves és jószívű lett volna, mint Aline!


- Igen, baromi jószívű lehet. Már-már annyira jó, hogy fél tőled és nem akar látni. Idő előtt el fogod hagyni, mert nem képes rád nézni! – Emelte meg hangját és szavaira teljesen elvesztettem az eszemet.


- De nem én vagyok a hazug „barát"! Jól tudod milyen helyzetben vagyok, gyakorlatilag mindent tudsz rólam, de te végig hazudtál Aline-nak! Rám fog nézni és tudod miért? Mert csak félig fogok átváltozni és látni fogja bennem a jót, mert ő ilyen! – A férfi elsétált mellettem és egy „szánalmas" dumát még elejtett. Az egész beszélgetéssel csak egy probléma volt: Nem tudtam, hogy más is hallgatja a csevegést. Lépteket hallottam az emeletről és már felkészültem arra, hogy Aline teljes életnagyságban ott fog állni fent, ijedten fog rám meredni, ám mégis lesz szemében halvány gyűlölet. Láttam már magam előtt és már fejemben kerestem a „kifogásokat", miért is akartam ezt tenni vele, ám nem a lány jelent meg, hanem Willy. – Ha most tudnád mennyire megijedtem miattad...


- Ha tudtad volna, hogy az vagyok, akire most gondolsz, már nem lennél itt. Remélem tudod, hogy őrültség, amit kiterveltél. – Az emeletről lassan sétált le, már nem volt egy ma született bárány, természetes, hogy lassabban mozog. Ruhája mint mindig, most is tiszta volt és egy árva gyűrődés sem látszott rajta. Elém érve, megigazította szemüvegét és belekezdett mondandójába. – Azt mondtam nem fogok tudni rajtad segíteni, ha eljön a végleges halálod. De. Tudok segíteni. A kastélynak szüksége van még rád! Ezért Wayne, kérlek értsd meg ezt az öregembert és fogadd el döntésemet!


- Miről beszélsz?


- Idővel megtudod fiam. Idővel megtudod. – Fájdalmas volt a hangja, éreztem benne, sajnálja már most, bármit is fog tenni. A lépcső fele tartott, engem pedig egyfolytában egy kérdés foglalkoztatott: Mennyit hallott a beszélgetésből?


- Mit hallottál?


- Oh, drága fiam! Többet tudok, mint amit el tudsz képzelni. – Mondta, s már ismét a felső emeleten láthattam, ahogy eltűnik az első emeleti folyosó árnyékában. A napom hátralevő részét, heteit a szobámban töltöttem. Gyenge voltam és én is féltem. Talán mégse volt jó ötlet átváltoznom...Talán mégse volt jó ötlet beleszeretnem Aline-ba. Ez butaság! Ez úgy hangzik, mintha azt mondanám, nem lehetek szerelmes. Már elmúlt nyár közepe, észre se vettem, hogy ilyen sok ideig itt kuksoltam a négy falak között. Aline keresett vajon? Jeff ez idő alatt miket művelt? Elmondta szerelmemnek mi volt célom? Félelmem felerősödött és aggódni kezdtem. Erőt szedtem magamon és újra megváltoztattam külsőmet. Szélsebesen rohantam az első emelet fele és már kiáltottam volna Aline nevét, amikor észrevettem: Este van. Nem is tudom, hogy fordult meg a fejemben, de visszaváltoztam deréktól felfele. Látnia kell! Merésze lépegettem ajtaja felé, majd annak hideg kilincsét megragadva, lassan benyitottam, de ami fogadott, igazán meglepett. Drága madárkám a paplan alatt rejtőzött, mozdulatlanul feküdt. Ha most Halloween lenne, azt mondanám ő a legcukibb szellemutánzat, de tudtam, ezek szerint kapott értesítést az úgynevezett „tervemről". Reménykedve ültem le ágya szélére, de ő továbbra se mozdult.


- Tudom, hogy ébren vagy. Nem kell alvást színlelned.


- Miért akartál becsapni? – ingerült volt a hangja és készen voltam arra is, hogy most meg fog bombázni a kérdéseivel, kiabálni fog velem és a legrosszabbat is elképzeltem: Mérges lesz rám és nem fog egy ideig hozzám szólni. – Nem értem! Miért akartál becsapni? – Meglepetésemre, csak ennyit mondott. Hosszas csend után adtam is rá a választ.


- Nem fogok sokáig „élni", ha használom a képességemet! El fogok tűnni, mint a füst és abban reménykedtem, ha meglátod valódi kilétem, tán nem is fogsz olyan csúnyának találni! Aline nekem tényleg megéri ez az egész, de lehet feleslegesen kínzom magamat! Ha egyszer lehet még úgy is vonzónak találnál, boldogok lehetnénk!


- Boldogok? – Vágta rá. – Wayne, te egy SZELLEM vagy! Te már több mint száz éve élsz, ellenben az én életem előbb-utóbb véget fog érni, de nem tizennyolc évesen, mint egyeseknek! – Takaróját jobban fejére húzta és éreztem, kezd összetörni a szívem és kezdem elveszíteni a türelmemet.


- Szerinted szándékosan haltam meg?! Azt hiszed, hogy Piroska és a farkast játszottam és lefizettem a farkast, hogy nyírjon ki?! Te nem tudsz a világról semmit! Én láttam, hogy változtak az emberek, hogy változott a technika, hogy változtak az emberek érzései! Végre én is tapasztalhattam valami újat, de úgy látom hiába próbálkozok, rajtad a félelem kifog! Szellem vagyok igen! Ezzel mi a probléma?


- Ez egy hülye kérdés volt! – éreztem hangján, hogy már a sírás határán van, de ugyan úgy ideges ő is. – Még mindig nem érted? Te örökké élsz, ellenben én meg fogok öregedni! Soha nem lehetünk együtt és soha nem is leszünk együtt! Felfogtad? Hiba volt belém szeretned! – Szavai jégszilánkokként fúródtak fejembe, s ezáltal egy rossz emléket teremtett vele. Hiba volt. Igen, most érzem, hiba volt megismernek. Hiba volt ránéznem és beleszeretnem. A magamban tartott levegőt lassan kifújtam, majd kiviharoztam a szobájából, magam után az ajtót bevágtam és az üres folyosón sétálva belevágtam a falba. Összetörött a szívem és már a halált is jobban akartam. Átváltozok és gyorsabban véget vethetek életemnek. Elhagyom a kastélyt és nem jövök vissza, ezzel még jobban felgyorsítom a folyamatot. Kínzom, gyötröm magamat, s tán majd elfeledem szavait, mellyel most tönkretett egy lelket. A földre lerogyva először csak melegséget éreztem a szememnél, majd ráeszméltem, sírok. Könnyek hada hagyta el arcomat, nem is gondoltam arra, hogy tudok én még sírni. Hirtelen minden súly rám nehezedett. Nincsen se édesanyám, a húgomon nem tudtam segíteni, apám már rég halott és azon volt, hogy megkeserítse az életemet, majd jött egy angyal és szilánkokra zúzott. Egyedül maradtam és el akartam tűnni a föld felszínéről, de nem tettem. Visszatartott egy érzés, ami azt mondta, „élj még tovább!". Ez volt a megbocsájtás.


***


Ahogy kimondtam, úgy meg is bántam. Hosszú ideig nem láttam és az utolsó emlékem róla az az volt, hogy ő szenved nekem meg el kellett rohannom. Szégyelltem magamat, mert olyanokat vágtam a fejéhez, amit nem kellett volna és amiről ő nem tehetett. Igaza van, a félelem jobban úrrá lett rajtam, mint a szerelem. Már úgy éreztem, Wayne most teljes szívéből gyűlöl és nyár végéig nem is fogom látni. Kibújtam a takaró alól, ahol igazából nagyon rossz volt, hisz már egy ideje minden éjszaka nyugtalanul alszok és az anyag alatt nehezen jutok levegőhöz. Próbáltam kicsit lenyugodni és lehunytam szemeimet, hogy vére aludhassak egy jót. Az éjszaka ne történt velem semmi, nem kellett innivalóért elmennem, nem keltem fel, nem zavart semmi. Ahogy a reggeli napfény besütött az ablakon, ráeszméltem, a fél nyaram már letelt, s innentől kezdve az idő egyre gyorsabban fog járni. Vagy pont fordítva? Furcsán éreztem magamat. Elmentem lezuhanyozni, reggeli rutinjaimat elvégeztem, végül már ott tartottam, hogy a reggeli fölött ültem, mégse tudtam egy falatot se enni. Csak Wayne-re tudtam gondolni és arra, hogy lehet tegnap hallottam felőle utoljára. Willy lépett be az étkezőbe és ült le a mellettem levő székre. A nap sugarai félig rásütött ráncos arcára, ám érdekes módon, sokkal fiatalabbnak tűnt az inas. Mellényét megigazította és egy ideig meg se szólalt, csak ült mellettem, aztán láttam valamit az arcán. Megbánást, szomorúságot.


- Aline! Annyira sajnálom. Tudom, hogy most mindkettőtöknek rossz.


- Nem kell sajnálnod Willy. Köszönöm, hogy elmondtad, mire is készült Wayne. Jól cselekedtél. Már majdnem egy hónapja nem láttam és amikor meg előjön rejtekhelyéről, akkor meg pont, hogy nem akarom látni. Annyira zavaros minden. Nem tudom mit kellene tennem. Csak azt tudom, hogy mind a ketten... szenvedünk. Olyanokat mondtunk, amiket nem kellett volna. – Orromat méz illata csapta meg, minden bizonnyal a konyhából jön, vagy kintről. Ahogy Willyre pillantottam, arca ismét új dologról árulkodott. Bűntudat.


- Annyira sajnálom. Azt hittem, ha elszakadtok egymástól, jobb lesz, de csak azt értem el, hogy mindketten szenvedtek, de tudnod kell, hiba volt megismerkednetek. Wayne a kastély része! Ha elhagyja, vagy rosszabb, ha ő eltűnik, végleg elveszik vele együtt egy nagyon fontos emlék, amit te se szeretnél és ő se.


- Mi ez az emlék Willy? – Láttam rajta, fontolgatta, válaszoljon-e, vagy se. Jó ötlet, vagy nem? Hosszas elmélkedés után a némaságot választotta barátnak és ezzel megőrjített. Kiskoromban azt se szerettem, ha elrejtették előlem a Karácsonyi ajándékaimat. Tudatlannak lenni, vagy bűntudatban élni? Tudni azt, hogy valami rossz lesz, vagy várni, hogy hirtelen következzen be? Szerettem volna tudni, milyen emlékről is van szó, de mi van, ha jobb ha nem tudom. Nem akartam tovább faggatni, talán majd egyszer el fogja mondani nekem, miről is van szó, de addig, kell egy kis csend, egy kis nyugalom, hogy gondolkozzak, hogyan is legyen tovább, mit kellene tennem, valamint mit kezdjen Wayne-nel. Megkívántam a kávét és ami azt illeti, rég váltottam pár szót Jeffel, így egyenesen a konyhába mentem, ám az egyik festményen megakadt a szemem, mely a falon lógott. Egy erdőt ábrázolt, a háttérben pedig egy fekete farkast pillanthattam meg. Középen egy házat láthattam, melyből egy fekete hajú, kék szemű fiú nézett ki. Elragadó volt, szinte elbűvölt ahogy nézett. Elképzeltem mi lenne, ha találkoznék vele, ha teljes életnagyságban látnám, ha belenézhetnék kék íriszeibe. Hirtelen az a kép ugrott be, amikor Wayne-nel a fa ágán ültünk, ő pedig kék szemeivel rám pillantott. Megigéző szemek, talán még hasonlított is a képen levő fiú és Wayne tekintete, mégis próbáltam ezt a gondolatot elhessegetni. Sokkal inkább érdekelt, hogy mikor került ide ez a festmény. Elsuhantam volna mindig mellette, vagy most tették ide? Ahogy elfordítottam fejemet a konyha ajtaja felé, fény véltem kiszűrődni, káromkodások sora, felemelt, ideges hang. Tökéletes időzítés, most lehet nem kellene zavarnom, de azt a kávét most nagyon megkívántam és kíváncsi voltam, Jeff tudja-e mit ábrázol ez a kép. Amint beléptem a küszöbön, arcom felé közelített egy krémmel teli tál, ami elől gyorsan lebuktam. Láthatólag Jeff nem számított a jöttemre. Rémült arcot vágott, én pedig ott guggoltam, levegő után kapkodva, ugyanis ilyen eset nem sok emberrel történik...azt hiszem. Ahogy lassan felálltam, arcán a meglepettség továbbra se tűnt el, ám fájdalmasan pillantott rám később.


- Miért csinálod ezt Aline?


- Miről beszélsz? –Kisétáltam a tálért, majd visszavittem neki és átnyújtottam. – Megint mit követtem el, amiért én vagyok a rossz?


- Nem elég az, hogy Wayne-nel vagy? Aline vele neked nem lehet jövőd!


- Nem vagyok vele! – vágtam a szavába, majd el is szomorodtam eztán, hogy ki kellett mondanom. – Már... egy ideje nem láttam. Neked viszont le kellene állnod ezzel a „Ne legyél vele!"dumával! Miért mondja meg nekem mindenki, hogy mit érezzek? Azt érzek Wayne iránt, amit és ebbe nem szólhat bele senki! Nem érdekel, milyen része a kastélynak, nem érdekel, milyen emlék vész el az ő eltűnése végett, senki se irányíthatja az érzéseimet! Egy kávéért jöttem, erre te majdnem leütöttél, megparancsolod mit csináljak, holott nem is tudod mit érzek Wayne iránt! – Hadartam el mondandómat, de láthatólag értette minden egyes szavamat. Nem akarta elfogadni a tényt és féltékenység csillant meg a szemében.


- Aline! Te nem tudod milyen nagy veszélynek teszed ki őt is és saját magadat is! Ha Willy nem mondta el, majd én! – Ezzel leült a pult melletti székre, én meg vele szembe. Eszébe juthatott, mit is mondtam, miért jöttem ide, ugyanis rögtön fel is pattant és elkezdte készíteni a kávémat. – Wayne egy erdőlakó volt. Mondjuk. Az erdő közepén volt a házuk, ott éltek. Az anyja természetbolond volt, hívő ember, míg a férje pogány és hitetlen. Bár az ellentétek vonzzák egymást, az ő esetükben minden más volt. Emerald, az édesanya hozzáment Ivan grófhoz, az apához, reménykedve abban, hogy majd egy kis pénz fog a házhoz jönni. Emeraldnak nem volt választása, igazából már rég fontolgatta ezt a házasságot, mégis amikor a pár egybekelt, Ivan erőszakos lett. Hiába kért a nő segítséget pénzügyileg, csak veréseket kapott, végül a gróf maga is elveszített mindent. Az egész birtokát. Így természetesen ment feleségével az erdőbe, ahol gyűlölt élni. Emerald pedig állapotos lett később Wayne-nel...viszont... - nehezen szedte össze gondolatait és hallva a történetet, kíváncsi voltam a folytatásra. Emlékszek a hűvös éjszakákra, amikor a szobámba nyakig betakaróztam, apukám meg az ágyam mellett ücsörögve olvasta nekem fel a „Hókirálynő" című Andersen mesét. Tűkön ülve vártam, hogy mi lesz a mese vége, holott már vagy harmincszor hallottam.

- Viszont? – Kérdeztem rá, mire ő nagy levegőt vett és lassan kifújta.