Lélektükör

II. 2.rész

Madaraimmal foglalkoztam és nyakláncomat nézegettem, amikor ajtó nyikorgásra lettem figyelmes. Szerelmem jött be az ajtón, könnyes szemekkel, mégis megkönnyebbült, mosolygós arccal. Csupán talán négy lépés távolságra voltunk egymástól, nem tétováztam, ahogy ő sem, hamarosan karjaimba zárhattam és újra érezhettem írisz illatát. Lábujjhegyre állt, hogy belesuttoghasson fülembe.

- Hiányoztál. – Akár csak ő, ez szó is hiányzott. Kicsit zavart, hogy kabát volt rajta, nem érezhettem puha bőrét. Újra a talajon állt rendesen, ekkor viszont már elhúzódott tőlem. Kabátja zsebébe nyúlt és egy nagy köteg borítékot vett elő. Gondosan össze volt kötve de én ezt nem tudtam hova tenni. – Ezeket neked írtam. Szünetekben, szabadidőkben. Willy elrakta őket. Ezért nem kaptál tőle egy levelet sem.

- De miért tette ezt?

- Azt én se tudom, de most fontosabb: Mi volt az a jelenet ott a sikátornál? – Teljesen ledöbbentett, fogalmam se volt arról, mit beszél. Ezt a tudatlanságot szerintem le is olvasta az arcomról. – Azt se tudod miről beszélek...igaz?

- Pontosan babám! –vágta rá vigyorogva. – De most inkább hagyjuk azt, ami volt és élvezzük ki a jelent. – Húzódott mosoly az arcomra, majd egy kusza tincsét eltűrtem arcából. Olvasott gondolataimban, megsimította arcomat és végre eljött a várva várt pillanat, lehajoltam hozzá és puha ajkait megcsókolhattam. Derekát átöleltem és kicsit megemeltem, ő pedig így ráállt lábamra, csókunkat azonban egy percre se szakítottuk meg. Még egy kicsit csókoltuk egymást, majd lassan ajkaink elváltak egymástól, ez pedig olyan érzés volt, mint amikor két galamb eltávolodnak. Alig várják, hogy ismét találkozhassanak.

- Ma este itt fogok aludni. – mondta, mire mindketten elmosolyodtunk. Nem tudtam most mire gondol, bár abban se voltam biztos, hogy egyre gondolunk. Ha mégis ő arra gondol, hogy ma éjszaka legyünk együtt, eléggé bátran jelenti ki. Belőle azt nézném ki, hogy szégyenlősen közli az emberrel mik a szándékai, vagy hasonló, de ő biztos volt és talán kicsit kacér. Volt már dolga mással? Hosszú idő telt el, lehet hogy csak egy kalandra kellek neki? A szememben...megváltozott. Nem tudtam mit kellett volna tennem, kérdezzem meg tőle, mit is szeretne? Az olyan, mintha nem bíznék benne. – Mesélhetnél kicsit nekem. – Folytatta, mire teljesen megkönnyebbültem.

- Igen, mesélhetnék. Ahogyan te is.

- Még jó, hogy előttünk van az éjszaka. – Mosolyodott el. Sokkal jobban éreztem én is magamat, mikor megpillanthattam gyönyörű mosolyát. Mintha kettőnk érzelmei egymáshoz lennének kapcsolva. Megsimította arcomat és egy puszit nyomott rá, majd kezemet megfogta és mellém lépett. – Nos, maradjunk itt, vagy menjünk máshova? – kérdezte, mire én a madarakra pillantottam. Nem voltak olyan hangosak és szerintem Aline is kedveli ezt a szobát, így miért ne maradhatnánk. Vigyorogva felkaptam, mire ő nevetésbe tőrt ki, s a fa egyik erős ágára ültettem, én pedig egy ággal feljebb helyezkedtem el, de úgy, hogy lássam és ő is engem. Ülhettem volna mellé is, de inkább később akartam csatlakozni hozzá. – Szóval? – kérdezte.

- Szóval. A családom története mi? Erre fáj a fogad igaz? Zavar, hogy együtt voltam egy nővel? – tettem fel a kérdést, mire ő enyhén sértődötten nézett rám. De ha egyszer tudom, hogy zavarja... és jó kicsit nyúzni is. Választ nem adott, csak karba tette a kezét és csendben várt. Várta, hogy belekezdjek a „mesébe". – Egyszer volt, hol nem volt, nagyon régen megszületett az édesanyám. Mondhatni gazdag családban nevelkedett, jó természetével szerzett barátokat, nem pénzzel, ám kedvességét barátai csúnyán kihasználták. Ahányszor csak lehetett, kihasználták őt, néha még sértegették is, vagy gúnyolódtak vele, pedig nem érdemelte meg. Ennek ellenére ő továbbra is barátnak nevezte őket, kitartott mellettük, segített nekik, egy szóval áldott lélek volt és külsőleg se volt csúnya...de... mára már úgy gondolom nem a külsője volt a lényeges. –mosolyogtam rá, mire ő is egy kedves mosolyt küldött felém. – Anya mindig a szerelmet kereste, viszont soha nem talált rá. Egyszer barátaival elmentek az egyik pénzes apuka birtokára, ahol természetesen bulizni szerettek volna, anya mégis kimaradt az ilyenből. Igazából nem mesélt valami sokat erről az időszakról. Eljött viszont az a pillanat is, mikor szerelmes lett. Még mindig előttem van, ahogyan sóvárog a férfi után. – Lesütött tekintettel folytattam tovább, közben már hallottam édesanyám hangját, éreztem illatát, láttam arcát. Ekkor jöttem rá, mennyire hiányzik. Hogy talán jobb lenne meghalni és látni szeretteimet. Csak pár másodperc kellett, hogy rájöjjek van a valóságban is egy valaki, akiért érdemes élni. Már ha mondhatjuk, hogy élek. – „Szőke haja már-már fehér volt, külseje ápolt, tiszta volt, rajta levő ruha nem mutatta, hogy gazdag család sarja, szemei mint gyémánt, úgy csillogott, s érintéséért ölni tudtam volna." Azt hiszem ez volt az apám. Szerette. Ő is benne volt ebben a „bandában", amiben anya is. Ezt a kis nyarat annyira nem részletezte, mind mondtam is. Viszont, míg ott volt, felfedezett egy csodaszép erdőt. Megigézte, hívogatta, később itt telepedett le, ugyanis a családja elvesztette minden vagyonát. Édesanyám egyedül maradt, elhagyták a szülei, a barátaira nem számíthatott és valamilyen oknál fogva szerelméhez se mehetett, így már csak az erdő maradt. Szépen, lassan minden rossz barátja szintén elveszítették pénzüket, ám maradt egy gazdag ficsúr, aki mindig oda meg vissza volt anyáért. Ez volt az utolsó remény. Házasság. Ez viszont nem volt valami fényes egy kor egyikőjük esetében se. Ivan szegény lett és anyámmal kellett élnie az erdőben, amit utált. Sokszor megverte feleségét, ebből viszont neki elege lett. Úgy döntött továbblép és lett egy kapcsolata Ivan mellett. Ebből lettem én. Ivan azt hitte övé a gyermek, de tévedett.

- Tehát akkor...

- Megerőszakolta édesanyámat. – fejeztem be gondolatmenetét. – Igen.Szörnyű sorsa volt... - végre felemeltem tekintetemet és rápillantottam a lányra,akivel én ezeket soha nem tenném meg. Most rémülten, együtt érzően, szomorúanmeredt rám. – Amikor Ivan rájött, hogy nem az övé voltam, követelt egy sajátgyermeket. Ismét megtette. Eztán megszületett Héloise. A legtündéribb kishúgvolt a világon, imádtam.... viszont... - itt vettem egy nagy levegőt, majdkifújtam. – Anya meghalt a szülésben. Ahogy Héloise cseperedett, Ivan egyretöbb hasonlóságot vélt felfedezni halott felesége és a lány között. Héloise-nakborzasztó gyerekkora volt. Eljött az idő, amikor Ivan elhagyott bennünket, azapám meg eltűnt. Ketten maradtunk a húgommal, viszont az erdő nem való egycsecsemőnek és kellett neki az anyatej. Én mindent megpróbáltam. Elmentem avárosba, munka után néztem, meglátogattam gyerekes anyákat, hogy etessék atestvéremet. Hála égnek volt egy jólélek, aki elvállalta. Héloise élhetett,mondhatni ennél a nőnél éltünk, Héloise ahogy egyre nagyobb lett jól kijötttejtestvéreivel, de ugyanakkor az édesanya nem tudott minket etetni, nem aludhattunkmindig nála, ugyanis férje egyenesen rühellt minket, mert úgy gondolta húgomelveszi az élelmet gyerekei elől. Éltünk, éldegéltünk, míg Héloise beteg nemlett. Nem volt péntem gyógyszerre, így a természetet hívtam segítségül. Azthittem tudok rá vigyázni de... elveszítettem. – Nagyot nyeltem majd próbáltamrendezni a gondolataimat. – Teljesen magam alatt voltam, nem akartam már élnise. Férfiszokáshoz híven elmentem egy kocsmába egyszer és jól lerészegedtem.Ebből viszont lett egy egy éjszakás kalandom. A probléma ott kezdődött, amikorbejelentette, hogy terhes. Arról meg ne is beszéljünk, hogy vérfarkas volt.Gyorsabban született meg neki a gyerek, mint az embereknél, odajött hozzám,hogy legyünk egy család, neveljük fel együtt a kicsit, én viszont nem akartam.Nem azért, mert nem szerettem. Seraphine-nak ehhez semmi köze nem lett volna,még így is éltem volna vele... csak a gyerek. Egyszer már elveszítettem egyet.Nem voltam biztos magamban, nem voltam biztos abban, hogy őt fel tudnámnevelni, így elutasítottam az ajánlatát, erre viszont ő mérges lett,veszekedtünk, ő már-már tombolt. Egyik éjszaka farkas kilétében meglátogatott.Ebből a látogatásból az lett, hogy súlyosan megsérültem, ám tudtam, hogy aközelben itt van ez a birtok. Eljöttem hát ide, ahol Ricky bácsi próbáltaellátni a sebeimet. A többit azt hiszem tudod. Mágia, varázslat és a lelkem akastélyhoz lett kötve Ricky bácsi emlékeivel együtt. – Ahogy szemébe néztemcsak a döbbenetet láttam, a zavarodottságot, az összevisszaságot, az enyhe hitetlenkedést.Biztos sok volt most neki, vagy elképzelte a történetet és kicsit sokkolta, nemtudom mi játszódott le a fejében, csak azt tudtam, hogy átérezte a fájdalmakat.Egész végig csendben hallgatott, csak egyszer szólt a történet közbe. Sajnált,láttam rajta...és én pont ezt nem akartam. Fejjel lefelé lógtam ezúttal , tőlenem is olyan messze. – Nem kell hogy sajnálj! Tudom, hogy nem volt jó sorson,de mindig lesznek gazdagok és szegény emberek. Én már egyik se vagyok.

- Ezt fejezd be! – szólt rám könnyektől fulladozva már. – Ne merészeld magadat ennyire leminősíteni Wayne! Ugyan olyan ember vagy, mint én! Miben vagyunk mások?

- Abban, hogy te neked van egy könyved, aminek egyszer vége lesz, ellenben én soha nem fogom megpillantani az utolsó oldalt. Több, mint száz éve élek Aline! Hidd el, mindent tudok az emberekről.

- Nem, nem tudsz te semmit! Azt hiszed más vagy, csak azért, mert Ricky bácsi egy mágiával életben tartott! – nagy levegőt vett és próbált lenyugodni, letörölte könnyeit. – Ma a sikátornál nem tudom mi volt, de azt tudom, hogy kellene definiálnom a létezést, az életet... és te, Wayne, létezel. Itt vagy. Nem számít, hogy csak lélekben vagy itt, meg tudlak érinteni, beszélsz hozzám, lélegzel, futsz, sétálsz, elfáradsz, boldog és szomorú vagy, tudsz szeretni! Addig, amíg emlékezni fogok a kilétedre, a hangodra, a szemeidre, a nevedre, addig létezel. Az ember akkor hal meg, amikor a barátai elfelejtik őket. Mondd, ezek után is tiltakozol és azt hiszed nem vagy valós? Ha igen, azzal megtagadsz engem és a szerelmünket is. Azzal, hogy azt mondod nem vagy itt, nem létezel, azzal elárulsz. Tehát? Mit mondasz? Elfogadsz... vagy elengedsz?