Az utolsó cseppig (Befejezett)

Prológus

Indítsd el a zenét ;)

2008. október 13. – Éjjel 10:03

Sűrű sötétség telepedett az erdőre. Ősz volt, a levelek aranybarnán hevertek a földön, vagy amelyek még erősebbek voltak, kapaszkodtak a fák ágaiba. Halotti békességét az erdőnek csak szaggatott zihálásom és vékony lábaim trappolásának zaja verte fel. Futottam, hogy végre szabad lehessek. Futottam, hogy megmeneküljek, de főként futottam, hogy „Ő" meg ne találhasson.

Úgy éreztem menten összeesek, tüdőm égett, minden egyes mély lélegzet fájdalmas volt. Szívem úgy kalapált a mellkasomban, hogy szinte szétrepesztette azt. Lábaim mintha ólomból lettek volna, nehezek és fájdalmasak voltak a tejsavtól, ami felgyülemlett az izmokban. Olvastam, hogy ha nincsenek karbantartva az izmok, akkor felgyülemlik a tejsav a hirtelen használatkor és képtelen gyorsan kiürülni, ezáltal kevesebb oxigént kap és emiatt...

Mindegy, most nem ez a lényeg. Ami számít, hogy mint rájöttetek nem vagyok egy kimondott sportoló alkat. Inkább az elméleti dolgokban vagyok otthon, mint a gyakorlatiakban.
Nem bírtam tovább meg kellett, hogy álljak. Már a kezem is nem csak a lábaim remegtek. Nem tudtam mit tenni, satnya testem megadta magát. Elestem a sűrű sárgás barna avarban, begurultam egy fa mögé és próbáltam megnyugodni. 

Gyorsan és mélyen lélegeztem, behunytam a szemem és csak arra tudtam gondolni, hogy nem megyek oda vissza, nem én. Itt fogok élni egy ideig aztán irány a legközelebbi város! Bizony, olvastam róla hogyan kell túlélni a vadonban. Nem lehet nehéz. Csak ezt a bérkutyát kéne leráznom valahogyan!

Kinyitottam a szemem. Hosszú másodpercekig csak a sűrű leheletemet figyeltem a hideg, koromsötét éjszakában. Most már bevallom tele volt a gatyám. Idő kellett, hogy erőt vegyek magamon és kifigyeljek a fa vastag törzse mögül.
Semmi, csak sötétség.
Nem is tudom mit vártam. Hogy majd ott fog állni és szépen megvárja, hogy észrevegyem?

Visszafordultam hát és tovább ültem a nyirkos avarban. Már kezdett megnyugodni a szívem és lejjebb ment a pulzusom is mikor reccsenés visszhangzott végig a fák között.
Megfagyott a vér az ereimben, sőt, egy ütemet még a szívem is kihagyott. Hideg izzadságcsepp gördült végig lassan a homlokomon, majd megállt a szemöldökömnél.
Füleltem.
Semmi.
Tovább füleltem. Ösztönösen szoborrá dermedtem. Még csak pislogni sem pislogtam.

- Óóó, kis bárány? – Hallottam az ismerős hangot távolról. Kikerekedtek a szemeim. 

'Megtalált! A francba, hogy tudott megtalálni ilyen gyorsan? Ezt nem hiszem el!

Cikáztak át a gondolatok az agyamon.
Bepánikoltam.
Egy határozott lendülettel felpattantam és futásnak eredtem. Reménykedve hogy talán lerázhatom őt. Ja, persze mintha ez eddig bevált volna. 

Futottam, ahogy csak a lábam bírta, nem néztem hátra pedig biztos voltam benne, hogy mögöttem van. Valami elkezdett feltűnni a sötétben. Egy hatalmas vaskerítés. Nem gondolkodtam csak rohantam a célom felé.

Szerencsémre a világítás hiánya és a sötétség ellenére találtam egy rést a kerítésen, amin át tudtam préselni magam. Nehezen mondjuk, de sikerült. Mikor már vagy 10-20 métert is megtettem akkor tűnt csak fel, hogy ez egy temető, fejfák és kősírok voltak mindenhol. Némelyiket gaz borította, míg mások töröttek voltak, talán az idő vasfoga miatt. 

Akkor nem érdekelt. Csak tovább kellett haladnom, hogy szabad lehessek attól a pokoltól, amit a „Hét nővér" árvaháznak hívtak. Bár csak pár hónapja voltam ott épp elég is volt. Az a hely maga a pokol!