Az utolsó cseppig (Befejezett)

„s elapad ereje is."

(Indítsd el a zenét)

(Sajnálom hogy majdnem egy hónapos szünet volt, de eléggé el voltam havazva :P )

2010. Augusztus.

Nagyjából két hónap telt el az eset óta. Az idő itt a Jefferson Memorial kórházban lassan telik. A sérüléseim java, köszönhetően Ben vérének és az egy hónapos kómának, elég szépen gyógyulnak. Közben sokat beszélgettem az orvosommal. Elmondta például, hogy a koma egy regeneratív állapot, a test válasza az azt ért traumára.

Tehát segítette a gyógyulásomat. Az is kiderült, hogy Dr. Patel, az orvosom, Sanjay apja. Mielőtt a fiú Miguel lakótársa lett volna, az orvosi egyetemre járt, de nem tetszett neki. Ezt csak az apja akarta, várta el tőle, mert három generációs gyógyító, az egész család. Sanjay az egyetlen gyerekük, aki nem követte a tradíciót, hogy orvos legyen.

Inkább szegényen ugyan, de a saját életét éli, és a saját álmait hajtja. Dr. Patel egy rendes ember, de ezt nehezen fogadta el. Sanjay csak egyszer volt bent Miguel-lel, de akkor is veszekedett az apjával. Többet nem is láttam a helyes indiai srácot, csak Miguelt.

Ő viszont, mindig jött, ha ideje engedte. Sokszor munka után vagy előtt. Szinte ő a bátyám és az apám is egyszerre. Imádom, hogy öcskösnek hív, érdekesség hogy csak azután erősödött meg ez a fajta kötődés köztünk, "Hét Nővéresek" között, hogy kikerültünk arról a pokoltanyáról.

Mármint én nem, persze, de elég ideje vagyok távolt, hogy lássam a különbséget. Számomra ő is és Rory is testvér. Mi mind testvérek vagyunk, nem számít, hogy nem vér szerint. Az együtt átélt borzalmak, erős kötelékké kovácsolódtak köztünk, és ez így van jól.

Már vagy egy órája is, hogy Miguelnek mennie kellett. Még egy két perc viszont és a nap lemegy. Eljön az éjszaka, amit úgy várok már. Mikor végre el tud jönni Ben hogy együtt legyünk. Az eltelt egy hónap alatt szinte teljesen feldolgoztam a traumát. A bestiát. Már nem látom, minden alkalommal mikor Benjaminra nézek.

Furcsa, de nem sokkolt olyan nagyon, mint ahogy mást tinivel tette volna. Szerintem ennek a halálközeli élmény lehetett az oka. Vagyis inkább maga a halál, hiszen mint később megtudtam, hivatalosan 2 perc 43 másodpercig halott voltam.

Persze a felépülésem lépcsőfokainak egyik része a pszichiáter is. Többek között. Fizikai, szellemi és érzelmi felépülésemet, több szakember és program is szolgálta. Beszélgetések, hogy feldolgozzam a traumát, a halál élményét és persze hogy nincs jobb lábam. Ez utóbbi nehezebb.

Fellépett például az úgynevezett fantom-végtag-szindróma. Sokszor érzem a jobb lábamat, érzem a lábujjaimat, a talpamat. Félelmetes érzés, pláne mert utána mindig rá kell újra jönnöm, hogy nincs ott semmi sem. Itt jön a képbe a dilidoki, meg a többi. Fizikoterápiára is kell járnom, hogy újra meg tanuljak járni.

Egyelőre csak a tolószék van. A bordáimnak és egyéb törött csontjaimnak még kell pár hónap, hogy rendbe jöjjenek, de a többi már szinte eltűnt. A fülem jól van és a bal szemem retináját is meg tudták menteni, bár arra a szememre még kicsit homályosan látok. Hál, isten már nem tömnek tele gyógyszerekkel és már csak az infúzió az egyetlen cső, ami kilóg belőlem.

Sosem hittem volna, hogy ezt mondom, de hiányzik a katéter. Nem valami egyszerű kerekesszékkel, gipszelt jobb kézzel és teljesen használhatatlan bal karral WC-re menni.

Oldalra fordítva a fejemet, végignéztem, immáron sokadjára ahogy a nap eltűnik a város felhőkarcolói mögött. Eljött a sötétség ideje, eljött Ben ideje. Lassan kikecmergek az ágyból, figyelve az infúzióra, óvatosan.