Az utolsó cseppig (Befejezett)

„tovább meg nem tűretik."

(a képen Benjamin van)

Ben's POV (Ben szemszöge)

Idegesen toporogtam az ajtó előtt. Éreztem, hogy a bestia nyugtalan bennem és engem is azzá tesz. Fel alá járkáltam. Az őrök felváltva néztek rám és egymásra tanácstalanul.

'Ahh, gúlok! Velük aztán ki van segítve az emb... a vámpír!' Javítottam ki magam a gondolataimban.

Nincs már semmi, sem ami az emberekhez kötne és ez a szavakra is igaz. El sem hiszem, hogy egykoron még én is ez voltam. Mint ez a kölyök itt bent. Szánalmas kolonc. Ha nem lett volna olyan édes a vére már a temetőben csontszárazra szívtam volna.

De nem, ehelyett itt állok és reménykedek, hogy az a „kétlábonjáró-Armani-reklám-szemfogakkal" tudja türtőztetni magát és nem úgy járjunk, mint legutóbb. Lefogadom, ha tehetné, ez a bájgúnár még a vért is eszpresszó formában inná. Ez a baj az öregekkel, mind a szokásaik rabjai. Vagy ez, vagy azt hiszik, hogy pár száz évvel ezelőtt járunk még. Utóbbi a rosszabb.

Komolyan, számukra a legnagyobb találmány a cipzár! Szánalmas őskövületek! Ha tehetném, szárazra szívnám mindet, hogy egy csepp se mar...

'Nyugalom, Dover! Még mindig túl sok érzelmet produkálsz!'

Nyugtattam le magamat, mielőtt a bestia belülről megint mozgolódni akarna. Nem könnyű kiölni magamból az összes emberi gyengeséget és amellett féken tartani a fenevadat, ami folyamatosan csak romlásba akar taszítani.

Ölelésem percétől kezdve sorvadó lelkem mardossa ez a fenevad. Belülről próbál elpusztítani mindent ami én vagyok. A végén csak egy üres héjat hagyva maga után, ami eszik és alszik, primitív állat már nem több.

Hirtelen mocorgás hallatszott az ajtó túloldaláról. Mindhárman arra fordultunk és füleltünk. Kisvártatva veszettül rángatni kezdték az ajtó nehéz fém kilincsét. Nyilván a fiú az, a fokhagymaszagúnak egy mozdulattal kinyílna az ajtó. Biztos megint elveszti a fejét és megöli a kelyhet csakúgy, mint az előzőt.

Ha ez megtörténik, megint mehetek vissza egyezkedni azzal a Strange nevű némberrel. Épp hogy letudtam az előző alkut erre megint itt vagyunk.
Ott ahol a part szakad.
Nem értem miért ragaszkodik Sebastian ennyire ehhez a pojácához. Folyamatosan veszélybe sodorja a maszkabált!

Hangos kongás hallatszott az ajtóból. Mintha nekicsaptak volna valamit a tömör vasajtónak.

'Na, nem. Ezt már nem! Nem leszek megint kifutófiú!'

Eltökéltem magamban hogy ennek most itt véget vetek! Határozottan odaléptem az ajtóhoz és kinyitottam. Mint kiderült éppen a megfelelő pillanatban, mert ez a majom, pont a srác agyával akarta kidekorálni az ajtaját.

Mivel már nem volt akadály, aminek neki tudta volna csapni a fiút, hatalmas lendülettel vetődtek ki mindketten. Szerencsére pont előttem, így el tudtam kapni a kölköt. A herceg parancsára nem ölhetünk meg több gyereket, véletlenül vagy készakarva egyaránt.

Nagy kár, de hát ez van.

Átkaroltam és magamra húzva próbáltam tompítani az esést. Olyan kis törékenynek tűnt, hogy attól féltem szétroppantom őt. Még hallottam dobogni a szívét, de olyan ernyedt volt a teste, hogy biztosan ájult lehetett. Elterülve a földön, hirtelen felém fordította a tekintetét és halványan mosolygott. De ebben az arcban semmi nem volt csak bánat.

Enyhe csillogást láttam, majdnem élettelen szemeiben. Ösztönösen ráncoltam a szemöldökömet. Nem értettem, biztosan sokkot kapott. Vagy bolond volt, vagy azzá vált. Mindegy, most kisebb dolgom is nagyobb annál, hogy pátyolgassam.