Az utolsó cseppig (Befejezett)

„tudni fogjátok majd,"

(A képen Sanjay van)

Nah hát jó régen nem volt fejezet már. Sajnos a writersblock elég mocsok egy dolog, de most itt az új rész! Jó olvasást. Jah... nagyon 18+ os ;)

2012. Június 23.

Hosszú, hosszú idő után eljött ez a nap is. Végre végérvényesen szabad vagyok! Mármint ekkor még ezt hittem, de csak szépen sorjában.

Június 22. végérvényesen is felnőtt lettem, büntetőjogi és minden más szempontból is. Ez egyet jelentett a megváltással! Végre megszabadultam a Hét Nővér nevű pokoltanyától, a benne buzgón dolgozó Hetedik Generációtól és nem utolsó sorban a velük hajdan együttműködő vámpíroktól is.

Kivéve persze egy vámpírt, egyet, akiért a szívem dobog, aki miatt képes voltam túlélni ezt a sok szörnyűséget... Bent.

Csakúgy, mint anno Miguelnek majd később Rorynak, nekem is minden segítség nélkül adták ki az utamat. Összepakoltam a cuccaimat és hatalmas vigyorral az arcomon léptem ki a kapukon. Hajdan volt börtönömből csak egyetlen egy személy fog hiányozni, Ismael.

Próbálta visszafogni a könnyeit, de ez vörös fejet és sűrű szipogást jelentett, ahogy kapaszkodott belém. „Nem akarom, hogy elmenj!" „Maradj velem! Ne hagyj itt!" Ezeket ismételgette felváltva. Nagyon nehéz volt őt itt hagynom, mivel eléggé a szívemhez nőtt. Mint egy kistestvér. Másrészről pontosan tudom, hogy mik folynak a színfalak mögött, ez megint csak megnehezítette a távozást.

De még ezekkel a súlyokkal is a lelkemen, boldogságot éreztem. Szabadságot, mint mikor fulladozol, majd egy tiszta, mély lélegzetet veszel. Nem tudom, hogy azért nappal kellett elhagynom az árvaházat mert így jött ki a lépés, vagy mert tudták, hogy Ben így nem tud értem jönni, de nem is nagyon érdekelt.

- Akkor a viszontlátásra Mr. Washington. – Intézte szűkszavúan a búcsúzást a karót nyelt ribanc, Strange.

Öltözete az alkalomhoz illő volt, ugyan olyan, mint mindig. Szürke kosztüm, összefogott hajjal és az elmaradhatatlan szögletes szemüveg. Ha nem utálnám, mint zsebben a szart, még hiányozna is.

- Jajj, ne! Doktornő, kérem, ne sírjon! Minden kisgyermek arcában az önét fogom látni és évente egyszer gyertyát gyújtok magáért! – Feleltem aprót nem szarkasztikusan. De mint az várható volt, a némber nihili maszkja még csak meg sem karcolódott.

- Ígérem még sírni is fogok kicsit! – Tettem hozzá zárásként.

- Jaj, mi lesz velünk a maga sziporkázó humora nélkül? Oda a nevetés és a felhőtlen jókedv! – Replikázott olyan arccal, amit csak a legfelsőbb undor tud jellemezni.

- Javaslom a tükröt, de amúgy ettől nem félnék, elegen röhögik ki magát a háta mögött. – Kacsintottam egyet, mert a tudat, hogy most már nem árthat nekem, szinte részegítő volt.

- Kíváncsi vagyok mennyire fog nevetni mikor legközelebb találkozunk... - Vigyorgott olyan gonosz módon, hogy szinte már nem is tűnt emberinek.

Mindig is a hideg rázott ki ettől a gonosz dögtől, de ez most más volt. Mélyebb és hasonlított egy vámpír terrorjára. Rögtön lehervadt a vigyor az arcomról.

Strange, ezek után megfordult és bezárva az ajtót maga mögött visszament, hogy tovább kínozzon aranyos kisállatokat, vagy mit tudom én miket szokott mikor senki sem látja. Utolsó mondata viszont még bennem visszhangzott, „mikor legközelebb találkozunk" nem „ha" vagy „talán", hanem „mikor".