Az utolsó cseppig (Befejezett)

„e Gyermekek az Ölelést."

(a képen Antonio Ferluci)

2010. Június. 22. – vasárnap - 21:34

A nyári nap, aranyló narancssárgás korongja lassan eltűnt a horizonton és én késésben vagyok. Nagyjából egy órám maradt, hogy rendbe szedjem magamat. Kilépve a zuhany alól, derekamra csavartam a törülközőmet és a párás tükör elé léptem. Kezemmel, mint egy ablaktörlő radíroztam ki a szürkésfehér párát, hogy láthassam a fiút a tükör mögött.

Ma lettem 16 éves. Mondanám, hogy örülök, de a születésnapok itt nem sokat jelentenek. Nem ünneplik meg őket, nincsenek bulik, nincsen kedvesség. A Hét Nővérben egyedül egyet jelen a születésnap, egy évvel közelebb kerülni ahhoz, hogy itt hagyd ezt a pöcegödröt!

Bár most örülök. Örülök, mert még nagyjából félóra és láthatom Benjamint. Hamarosan eljön az idő, hogy vigyen minket az Elíziumba és én találkozhatok vele. Nem mintha titkoltam volna bármikor is hogy mit érzek iránta. Most is 'Jandrának úgy kellett kicibálnia a tükör elől vagy háromnegyed órányi tollászkodás után.

Mintha egy randira készülődnék. Belőttem a hajamat, kinyomtam a pattanásokat, megborotválkoztam, mert, hogy már azt is kell. Igaz még csak az államon és az orrom alatt van egy két pihécske, de az ember nem lehet léha, ha a vámpírjával találkozik, nem?

Esténként még néha vannak rossz álmaim, de elvétve csak. Inkább azoknak az emlékeknek a hiányát próbálja az agyam helyre rakni amiket Ferluci kigyomlált. Rémes érzés, hogy nem tudom mire kéne emlékeznem.

Ugyan Miguel tudott mindent mivel 7 hónapja elmondtam az egész történetet, de Ben kérésére nem volt hajlandó elmesélni. A vámpírom szerint csak bajt okozna és fájdalmat, ha újra megtapasztalnám az elveszett emlékeket. Amit viszont Bennek sem mondtam el, hogy bizonyos foszlányok megmaradtak azért.

Néhány felvillanás valami Pentex nevű multicégről és hasonló értelmetlen zagyvaságok. Szándékosan nem mondtam el ezeket, nem akartam, hogy Ben aggódjon. Plusz had higgye Strange doki meg a hétvégi sátánista csapat, hogy sikerült minden.

A közvetlen emlékek viszont megmaradtak. Hogy Ferluci miért akarta formázni az agyamat, és hogy a Hetedik Generáció kérte meg erre. Bár nem tudom mi ez a szervezet, csak hogy a karót-nyelt ribanc benne van. Persze Ben ezekről sem akart beszélni.

Az elmúlt hét hónapban nagyon más lett, mint előtte volt. Nem tudom, hogy ennek köze van-e a háttérben folyó dolgokhoz, vagy hogy majdnem meghaltam mikor az Impala ripityára tört, de nem is érdekel. Egyszerűen csak jól esik, csak jó érzés az egész és kész.

Néha láttam egy mosolyhoz hasonló dolgot átvillanni az arcán, néha úgy éreztem mintha nézne, de mikor odafordultam, rájöttem, hogy csak képzelődtem. Vagy csak túl gyors, nem tudom. De a szemei már nem jegesek. Már nem hidegek.

Mintha lágyabbak lennének. Mintha élőbbek.

Sokszor újra és újra lejátszom a fejemben a pillanatot az Impala széttört motorháztetején. Mikor a csillagokat néztük, mikor a kedvemért beindította a szívét. Keringette a vérét és lélegzett, hogy ne fagyjak halálra. Annál romantikusabbat el sem tudtam volna képzelni.

Azóta sem tette meg. Mikor rákérdeztem, csak annyi volt a válasz hogy ez számára természetellenes állapot és nagyon sok energiát emészt fel benne. Elvégre halottként szimulálja az életet, a vér átka ellenére újra élőnek néz ki a test, ami már meghalt egyszer.