Az utolsó cseppig (Befejezett)

„s nem ismerik majd"

Indítsd el a zenét. ;)

2009. november

Mint egy veszett állat, úgy falta az Impala a kilométereket. A szaggatott felezősáv már egy összefüggő vonalnak látszódott. A motor ütemes dorombolása, minden egyes váltásnál fel mordult. Nem volt semmi más csak én, a kocsi és a sebesség!

Ahogy a fényszórók mohón falták az aszfalton elterülő tejfehér ködöt, alávilágítva és megfestve azt. A hideg ősz szél, ahogy a letekert ablakon beszökve vadul beletúrt a hajamba. A kormány lágy rezgése és a váltó hangos kattanása, ahogy a fogaskerekek között váltott. Ez mind a szabadság érzetét adta nekem.

Szabadnak éreztem magam. A gondjaim olyan távolinak tűntek már minden megtett méterrel, hogy már szinte elhittem, hátra tudom hagyni őket. Csak száguldottam és nem néztem vissza. Nem foglalkozva a következményekkel és a dolgokkal, amiket magam mögött hagytam.

Csak egy szalagkorlát választott el a hozzávetőlegesen húsz, harminc méter mély szakadéktól, melynek alján az erdő folytatódott. Sűrű rengeteg mely sejtelmesen ködbe burkolódzott a novemberi estében. Balomon, az út másik oldalán meg a sziklás fal volt, mely a hegy oldalát jelentette.

Lenézve kinyitottam a kesztyűtartót. Papírok, egy pisztoly és egy kis üveges, félig teli vörös szalagos Johnny Walker volt csak benne. Érdekes, azt hittem a vámpírok nem isznak semmi mást csak vért. Becsukva a kis rekeszt, annyiban is hagytam a dolgot.

Szemeimet visszavezetve a matt fekete Impala műszerfalára, észrevettem a rádiót. Mint egy nyelv a szájból, úgy lógott ki a magnókazetta az eredetiben meghagyott, régi szerkezetből. Olvastam, hogy a CD-k előtt, ezekről a mágnesszalagokról hallgatták a zenét az emberek.

'Nézzük mit hallgattál Benjamin!' Gondoltam kíváncsian magamban.

Ujjammal benyomtam a „nyelvet" a szájba és rögtön megszólalt a zene, ami nem is lehetett volna jobb választás a helyzethez.

AC/DC – Highway to Hell

Nem hittem volna, hogy lehetséges, de a vérem még jobban felpezsdült. Az adrenalin szinte a fülemen spriccelt ki, de én élveztem minden percét! Fészkelődve az eredeti bőr ülésekben gázt adtam és a motor felbődült. Mintha ő, az Impala is együtt örült volna velem.

Váltottam és engedtem a késztetésnek, hogy hatalmasat üvöltsek magam elé. Mindkét kezemmel megmarkoltam a bőrborítású kormányt és torkom szakadtából üvöltöttem. A szabadság érzése mely átjárt, a gombóccá zsugorodott gyomrom, mind azt súgta, csináld!

Soha nem ültem még volán mögött, csak filmen láttam meg mikor Ben vitt és hozott. Az emberek túlértékelik ezt. Csak gáz, fék és az a másik mikor váltok. Semmi olyan nincs benne, amit ne tudnék magamtól megtanulni.

Persze a sors közbeszólt és rám cáfolt. Elbódulva, belefeledkezve a szabadság mámorító érzetébe, hirtelen feltűnt a ködben egy alak. Egy emberi alak, mindkét kezét maga elé tartva, tenyérrel kifelé. Megállás jelét mutatva nekem, de az egész olyan hirtelen jött. Nem tudtam mit reagálni rá.

Félre rántottam a kormányt és átszakítva a szalagkorlátot, az Impala kerekei immáron a semmiben pörögtek. Lelassult az idő, nem volt más csak a lélegzetem visszafojtva, a szemeim kikerekedve, a pupilláim teljesen kitágulva és szívem őrjítő kalapálása.

A másodperc tört része alatt észleltem mindent. A kocsi, ahogy hosszanti tengelye körül pördül, lassan úszva a levegőben. A szikrákat hányó fémkorlát, ahogy felsérti és felkarcolja az Impala matt fekete festését. Az alattam elterülő erdő, sötét sejtelmes rengetege.