Az utolsó cseppig (Befejezett)

„Mikoron Káin vérvonala véget ér,"

A kép csak tetszett, de azért kötődik a részhez ;)

2009. július.

Hangos csattanás visszhangzott a fehér csempék között. Az apró három fülkés helyiségben elfojtott röhögés és kuncogás törte meg zihálásom hangját. „Gyerünk, adj neki még egyet!" szólt az egyik. „Igen! A kis fasszopó mindjárt bőg!" röhögött a másik. Mind a ketten erősen fogták és húzták szét a két karomat.

Nekiszorítva, kifeszítve a fehér válaszfalnak. Tompán zúg a fülem. Lüktet az arcom a fájdalomtól. Szemem megint kezd nedvesedni. Megint itt vagyok, megint itt a gyűlölet középpontjában. Sosem szabadulok ettől, mint ahogyan a fény sem az árnyéktól, mely követi őt.

- Na, mi van buzeráns?! Kérsz még? – Súgta majdhogynem kedves hangon a kövérkés fiú.

Apró gombszemeiben a gyűlölet, undorító zöld lángja égett. Meghazudtolva majdnem dallamos hangját, vastag keze a göndör hajamba markolt. Fejemet nekinyomva a WC vékony falának, közel hajolt arcomhoz. Éreztem büdös leheletet és láttam sárga fogait, ahogy belevigyorgott a szemembe.

Lenéztem és láttam másik kezét ökölbe szorulni. Tudtam, hogy még közel sincs vége. Az ököl meglendült és megtalálta helyét a gyomorszájamban. Halk csattanással és éles fájdalommal érkezett meg csupasz bőrömre. Villámcsapás szerű fájdalom cikázott végig testemen. Majdnem kiégetve az összes biztosítékot az agyamban és majdnem a sötétségbe taszítva engem.

Hangosan szorult ki a levegő a tüdőmből, ahogy az ököl felfelé folytatva útját, a rekeszizmomat is elérte. Most már folytak a könnyeim rendesen. Köhögtem, ahogy a testem harcolt a levegőért és küzdött a trauma ellen, amit a belsőszerveim elszenvedtek. „Szép volt Mark!" röhögött az első csicskás. „Jah! Vetkőztessük tovább a buzi niggert!" kérlelte a jobbomon lévő.

- Nah, most hol van az a füstös csajod? Hah?! A fiú WC-be már nem mer bejönni, mi? – Fröcsögte a disznó képű rasszista barom.

Ahogy kikerekedett szemekkel harcoltam a fájdalom ellen, emlékképek villantak fel a fejemben. Mint vonat, zakatoltak át elmémen az elmúlt hónapok eseményei. Kilenc hónap telt el az Elíziumi bál óta. Kilenc hónapja volt az első élményem a sötétség szörnyetegeivel. Kilenc hónapja kezdődött csak az igazi terror.

De kilenc hónapja volt az is, hogy először az életemben, valaki igazán törődött velem. Valaki megmentett. Valaki, aki szintén szörnyetegnek kéne hogy legyen, kimentett a vérszívók karmaiból. Tudom, hogy belül a zord külső alatt ő is így érez irántam. Tudom, hogy ő is szeret, különben miért vesződött volna, hogy megmentsen? Miért vállalt volna ekkora kockázatot?

Bár nem emlékszem, hogy jutottam vissza, de arra igen, hogy Ben a nevemen szólított. Mintha álmodtam volna. Nem tudom mikor, de arra tisztán emlékszem, hogy kimondta. Nem bárány, vagy kölök, vagy kehely, hanem Jake! Persze lehet, hogy tényleg csak álom volt.

Álom vagy sem erőt adott, hogy elviseljem a sok horrort, amivel szembesültem. Legalább is azt hittem. Azt hittem onnantól más lesz, azt hittem Ben többet fog törődni velem, hisz az a félelmetes jeges szemű szörnyeteg, Sebastian is ezt mondta neki. De nem. Azóta egy kezemen meg tudom számolni, hányszor ha láttam őt. Még az Elíziumban is ritkán találkoztam vele.

Reggel egy idegen ágyban ért a napfény. Mint kiderült új szobát kaptam, új szobatársakkal. A nyáj összes tagja ott volt az elején. Ahogyan egymást követték a látogatások a vámpírok folyton változó éjszakai eseményeire, számunk egyre csak fogyott.