Az utolsó cseppig (Befejezett)

„fog folyni akkor,"

(A képen Aurora van)

2010. Június 23. – Hétfő – 00:24 (aznap este)

Homályos látásommal még láttam Benjamin szemeit kipattanni. Szemfogai átdöfték alsó ajkait, ahogy erőlködve szorította össze a száját. Körmei megnőttek és erősen fúrta őket bele a betonba. Teljesen más személynek látszott, nem is személynek, állatnak inkább.

Haja kócos lett, szemöldökei mintha sűrűbbek és bozontosabbak lennének és a szemei. A szemei bevéreztek, de sehol sem volt az a Ben, akit ismertem. Ez a bestia volt, a Fenevad maga. Akiről már annyit hallottam, akitől még Ben is rettegett. Most megláttam milyen az mikor előbújik, levedli a személy alakját, mint egy héjat és teljes valójában van jelen.

Akkor megértettem, mindent megértettem.

Megértettem, hogy miért fogta vissza magát mindig, hogy miért rettegett a szörnyetegtől. Borzalmas érzés gyűrűzött végig a gerincemen. Mintha egy vad ragadozó oroszlán, vagy tigris lenne velem egy ketrecben, és mint egy darab húst, úgy méregetne.

Izmai megfeszültek, a vasrudak fájdalmas fémes nyikorgást hallattak mire Ferluci is felfigyelt. Szemnek szinte követhetetlen sebességgel, Ben vagyis inkább a bestia, elrugaszkodott. Egyetlen brutális erőbedobással eltörte a vasakat és felénk ugrott. Mint egy vérszomjas vadállat a zsákmányra.

Ferluci pofájáról lefagyott a vigyor és rögtön kitérő mozdulatot tett, de már késő volt. A fenevad elkapta a levegőben és leérkezve a földre felém hajította a digót, mintha nem is lenne súlya. A repülő vámpír olaszul káromkodott mikor emberfeletti erővel csapódott neki a két zsoldosnak, akik a döbbenettől már régen abbahagyták a csépelésemet.

Ben, vagyis a Fenevad hatalmas diadalittas üvöltést hallatott, mikor a maradék négy zsoldos gúl a fegyveréhez nyúlt és rövid sorozatok helyett, átkapcsoltak automatatüzelésre. Nyilván nem találkoztak még őrjöngő vámpírral, mert ez nagyon nagy hiba volt.

Pánikba estek és ahelyett, hogy hármas lövéseket adtak volna le, ujjuk üvöltve tapadt a ravaszra és igazából szinte mindent eltaláltak Benen kívül, csak épp őt nem. A fegyver szórása nagy volt, csakúgy, mint a visszarúgása. Ez elég időt adott a Fenevadnak, hogy erőt gyűjtsön, és ismét támadjon.

A pár golyó, ami eltalálta őt, szinte meg sem kottyant élőhalott testének. A gúlok közül kettő fedezék mögé gurult, míg a maradék ordítva bízott abban, hogy idővel leteríti a sok lövés a szörnyeteget. Tévedtek, nagyot tévedtek.

Villámgyors sebességgel elkapta mindkettő fejét. Egyiket elhajította, míg a másiknak úgy roppantotta össze a koponyáját mintha csak egy érett narancs lett volna. A tömörített polikarbonát sisak mintha csak papírból lett volna, hangos reccsenéssel tört össze. A gúl feje egy szempillantás alatt változott vörös masszává, ami mint egy sűrű paradicsomleves csordogált ki az eldeformált sisak alól.

Azonnal meghalt, ahogy az arcának és agyának darabkái kicsúsztak a Fenevad erős ujjai között. A két gúl a fedezék mögül sikítozva, mint egy kislány, futásnak eredt. Ha fegyverük nem lett volna hozzájuk erősítve, régen eldobták volna azt. A Fenevad ördögien vigyorogva kihúzta az egyik törött vasrudat magából és teljes erejéből elhajította azt az egyik menekülő felé. A zsoldosok rohampáncélzata nem erre lett kitalálva, pláne nem ekkora kinetikus becsapódásra. Mint kés a vajon úgy hatolt át a páncélon, felszegezve a szerencsétlent az előtte lévő betongerendára.

Persze a Fenevad nem pazarolt egyetlen másodpercet sem. Mikor a vasrúd még a levegőben repült pörögve, ő már régen a másik menekülő után vetette magát. Elkapta és szó szerint átharapva a torkát, természetellenesen nagy kortyokban itta a vérét. Mohón ivott belőle, de ekkor az imént elhajított gúl hátba lőtte.