-Szia, Reni. Hogy érzed magad?-köszöntött a pszichológus vidáman. Nem, nincs semmiféle problémám. Anya mondta, hogy jöjjek el ide. Szerinte túlságosan magamba fordulok, és semmi életkedvem nincs. Pedig csak annyi az egész, hogy kissé túlterheltem magam. De akármennyire is bizonygatom neki, nem akarja elhinni.
-Jól-válaszoltam szűkszavúan.
-Látom, nem vagy túl beszédes kedvedben. Mi okból jöttél ide hozzám?
-Anyukám mondta, hogy jöjjek el. Semmi bajom nincs. Tökéletesen jól érzem magam, tényleg. Nincs mit mondanom-győzködtem a velem szemben ülő nőt türelmetlenül.
-Értem. És anyukád miért kérte, hogy látogass el ide? Valami oka biztosan van-próbálkozott tovább.
-Ezt inkább tőle kéne megkérdezni. Nem tudom, miket gondol. De nyilván van hozzá köze, hogy ,,nem vagyok olyan, mint a többiek"-rajzoltam idézőjelet a levegőbe unottan.
-Ó, szóval ha jól értem, te a lányokat szereted.
-Igen, jól érti-bólintottam.-Ha van vele problémája, elmehetek.
-Ugyan, miért lenne?-kérdezte nevetve.-Ha gondolod, mesélhetsz valamit. Ha volt valami, ami rosszul érintett, vagy valami, amit nem tudtál feldolgozni. De csak ha szeretnéd.
-Ha már egyszer itt vagyok-egyeztem bele.
-Remek. Akkor kezdjük-mosolygott rám. Viszonoztam a gesztust. Nem is olyan borzalmas itt lenni, mint gondoltam.
