Reggel nehezen keltem. Miközben félálomban vánszorogtam a fürdőszoba felé, háromszor belerúgtan valamibe. Ez már jó kezdés.
Az iskolába menet találkoztam Flórával, így út közben el tudtam neki mesélni a tegnap történteket.
-És, mi van Klauval?-kérdezte izgatottan.
-Mi lenne?-néztem rá értetlenül.
-Hát, még mindig tetszik? Vagy már nem? Mert ha igen akkor nekem elmondhatod. Jujj ez olyan izgi-vigyorgott.
-Oké, először is állj le-kezdtem.-Miből gondolod, hogy tetszene? Mondtam, hogy már nem. És ez egyáltalán nem izgi. Nincs ebben semmi izgalmas. Úgyhogy nyugodj meg.
-De amikor beszéltél róla, lehetett látni hogy még mindig érzel iránta valamit. Ne tagadd, nincs ebben semmi rossz.
-Ez hülyeség. Fejezd be-szóltam rá.
-Ezt most csak azért mondod, mert tudod hogy igazam van-mondta halkan miközben beléptünk az iskola kapuján.
-Nem. Nincs igazad. Már régen túltettem magam rajta-győzködtem. Nos, leginkább magamat. Mert kicsit én is elbizonytalanodtam.
-Jó, hagyjuk. Majd rájössz-hagyta rám barátnőm.
A nap további részében nagyjából csak ezen gondolkoztam. Minden lehetőséget ötvenszer lejátszottam fejben, és mindegyik vége az lett, hogy nincs ebben semmi igazság. Így hát úgy döntöttem, nem is foglalkozok vele többet. Felesleges.
Két héttel később azonban már kissé máshogy gondoltam.
Eddig a pénteki napig minden a megszokott módon ment. A barátaimmal szórakoztam, Klaudiával csak néhány szúrós pillantással illettük egymást, a kosáredzéseken jól teljesítettem.
Tesi az utolsó óra. Össze voltunk vonva az évfolyamtársainkkal.
-Ez most komoly?-kérdeztem Flórától az öltözőben.
-Mi komoly?-nézett rám értetlenül.
-Jaj, ne legyél már ennyire sötét. Az, hogy együtt tesizünk velük-mutattam a mellettünk lévő padon öltözködő lányokra. Valamit suttogtak egymásnak, miközben nevetgéltek. Hogy lehet ennyire idegesítően nevetni?
-Ja, ezek szerint igen. De most miért? Talán mégis van valami?-vigyorgott.
-Nem, nincs semmi-válaszoltam én is mosolyogva.-Miért akarod, hogy legyen?
-Nem tudom. Csak olyan cukik lennétek együtt-nézett felváltva Rá és rám.
-Ne ennyire feltűnően, Flóra. A végén még észreveszi, hogy róla beszélünk-motyogtam zavartan. És ahogy mondtam, észre is vette. De ahelyett, hogy lenézően nézett volna, csak halványan elmosolyodott. Valószínűleg elég hülye fejet vághattam, mert a mosolya kicsit szélesebb lett, majd visszafordult az osztálytársaihoz. Na, ez fura volt.
-Hahó-szólongatott barátnőm a szemem előtt legyezgetve.-Itt vagy?
-Öhm... igen-ráztam meg a fejem.-Mit is mondtál?
-Azt, hogy mikor érdekelt téged, hogy meghallja-e vagy nem. De mi történt?
-Ja, hát azt nem tudom. Soha. Semmi-még mindig kissé zavarban voltam.
-Akkor meg? Na, mondd már légyszi-kérlelt.
-Oké... Klaudia rám mosolygott-suttogtam szigorúan a földet nézve.
-Hű-kerekedett el Flóra szeme.-Mi? Komolyan?
-Igen, de csendesebben.
-Oké, oké. De... hogyan? És mikor? És miért?-faggatózott.
-Most, az előbb. Mikor mondtam hogy ne hangosan. Mikor ránéztem, rámmosolygott.
-Várjunk, te emiatt jöttél zavarba, ugye? Akkor mostmár nem tagadhatod, hogy tetszik. Lebuktál-vigyorgott.
-Jó, talán-pirultam el.
-Tudtam-kiáltott fel, ami miatt mindenki ránk emelte a tekintetét. A legtöbben csak jót mosolyogtak rajta, aztán folytatták tovább a dolgaikat, de egy valaki kivétel volt. Nem fordultam felé, de tudtam, hogy minket néz. Flórának is feltűnt, megbökdöste a kezemet. Vettem egy kis erőt és odapillantottam. Mikor találkozott a tekintetünk ismét mosolyra húzta a száját. Magabiztos volt, mégis szerény. Kék szeme csak úgy csillogott gyönyörű arcán. Derékig érő barna haja be volt fonva. Nem tudom, mennyi ideig bámultam, de már csak arra lettem figyelmes, hogy mindenki elindul a tornaterembe. Még kicsit elvarázsoltan mentem a többiek után.
-Na ez mi volt?-lépett mellém Flóra.
-Nem tudom-sóhajtottam.
-Egy percen keresztül csak egymást néztétek. Mindketten teljesen el voltatok pirulva és semmire sem reagáltatok.
-Nem tudom, Flóra. Majd megbeszéljük később-mondtam halkan, mert a tesitanárunk már szigorúan méregetett.
-Oké, de nem úszod meg-kacsintott vidáman. Már alig várom ezt a beszélgetést...
