Időközben Gábor-Klaudia apja-is belépett a szobába. Elég furcsa látvány lehetett, ami a szeme elé tárult. Mivel egy kellemes, baráti ebédre hívtak minket, nem hinném, hogy erre számított.
Én a szoba közepén álltam mozdulatlanul, egyenesen Klaudiára nézve. Az előbb említett is hasonlóan tett, csak ő ült, miközben egy srác ölelte át a derekánál, értetlenül nézve minket, akárcsak a két anya.
Akár azt is hihettem volna, hogy a fiú egy rokon, ha nem éppen akkor váltak volna el egymás ajkaitól, mikor beléptünk a helyiségbe.
-Sziasztok-köszönt az apa.-Örülök, hogy eljöttetek.
-Szia-mosolygott anya.-Mi örülünk, hogy meghívtatok. Ugye, Reni?
-Mi? Ja, aha. Jó napot-intettem hanyagul.-Igazi felüdülés itt lenni.
-Khm. Jó napot, szia-állt fel nem tudom ki.-Roland vagyok, Klau barátja.
Tágra nyílt szemmel néztem a még mindig ülő lányra. Ő csak a padlót bámulta. Teljesen lesokkolódtam. Én hülye, azt hittem, hogy lehet valami ebből. Hogy ő is úgy érez, mint én.
A srác elém lépett, azt várta, hogy bemutatkozzak. Mérges tekintettel mértem végig, aztán elfordultam tőle.
-Merre van a fürdőszoba?-kérdeztem a könnyeimmel küszködve.
Miután megkaptam a pontos útbaigazítást, és anyám dühös és értetlen pillantását, elrohantam a célom irányába.
Amint beértem, bezártam magam mögött az ajtót és a földre csúsztam.
Nem tudtam már visszatartani a könnyeket, folyamatosan áztatták az arcom.
Nem sokkal később valaki kopogtatott. Gyorsan felálltam, megtöröltem az arcomat.
-Jól vagy, Reni?-kérdezte aggódóan Klaudia.
-Jól, persze-feleltem gúnnyal a hangomban.
-Engedj be, kérlek.
Nem akartam semmilyen bonyodalmat, utoljára megnéztem a tükörképem, le sem tagadhattam volna, hogy sírtam. Aztán kinyitottam az ajtót.
Érzelemmentes arccal néztem az előttem állót.
-Én... sajnálom-kezdte, de muszáj volt félbeszakítanom.
-Mit? Hogy nem szóltál a pasidról, vagy hogy olyan közel kerültél hozzám?-kédeztem halkan nehogy valaki meghallja a kintiek közül.
-Én csak...-motyogta.-Figyelj, szólni akartam, de tényleg. Nem tudtam, hogy te is itt leszel.
-Hát, de itt vagyok. Ha nem lennék, akkor bűntudat nélkül csókolgatnád, ugye?-emeltem fel egyik szemöldökömet.
-Nem, én nem. Csak... Sajnálom, Reni-suttogta.
-Nem kell. Megértem. Jobb lesz, ha ezután nem beszélünk- nehezemre esett kimondani, de ez volt szerintem a legjobb döntés ebben a helyzetben. Mosolyt erőltetve az arcomra mentem el az egy helyben álló lány mellett.
Beérve a nappaliba, érdeklődő tekintetekkel találkoztam.
-Elnézést, kicsit rosszul lettem. De mostmár minden rendben. Ne haragudj, Roland. Reni vagyok-fordultam újra a fiú felé, megpróbálva kedvesen nézni.
-Örülök, hogy megismertelek-mosolygott.
Klaudia is megérkezett, így leültünk enni. Próbálta keresni a szemkontaktust, de nem illettem egyetlen pillantással sem.
Roland végig apró puszikat adott neki, mire ő halványan elmosolyodott. Utána mindig éreztem, hogy egyből rám néz. Próbáltam beszélgetni, mosolyogni és természetesen viselkedni.
Szerencsére senki nem vett észre semmit.
Elég sokáig ott voltunk. Mikor végre hazaértünk, felbaktattam a szobámba és ledőltem az ágyra. A könnyek ismét elöntötték az arcomat. Nem akartam a történtekre gondolni. Nem akartam többet beszélni Klaudiával. Látni sem akartam. Semmihez nem volt kedvem.
Egy idő után arra ébredtem, hogy valaki kopogtat az ajtómon. Ezek szerint elaludtam. Szuper.
-Gyere-szóltam rekedt hangon.
-Szia-lépett be anyukám a szobába.-Mi a baj, reni? Mi történt?
-Semmi. Csak elfáradtam-mondtam halkan.
-Tudom, hogy nem csak ennyi. Nyugodtan elmondhatod-mosolygott rám.
-Oké. De nincs semmi, amit el kéne mondanom-győzködtem. Rosszul éreztem magam amiatt, hogy nem avatom be ebbe.
-Értem. Ha szükséged lesz rám, szólj.
Már majdnem kilépett a szobából, mikor meggondoltam magam.
-Várj, anya. Gyere vissza, kérlek-ültem fel. Közelebb jött, és elhelyezkedett mellettem.-Tényleg kíváncsi vagy rá?
-Persze. A lányom vagy. Tudni akarom, mi történik veled-mondta kedvesen.
-Jó. De ígérd meg, hogy nem akadsz ki. Végülis, ez nem nagy dolog.
-Ugye nem tetováltattál?-kerekedett el a szeme.-Mondtam, hogy nem engedem meg.
-Nyugi. Nem erről van szó-nevettem.-Csak... Azt hiszem tetszik valaki.
-Igen? Ki az? Ismerem? Kedves lány?-faggatózott.
-Ismered. És... Eddig azt hittem, kedves. De megbántott. És még mindig érzek iránta valamit. Pedig nagyon rosszul esett, amit tett. Nem tudom, mit csináljak-miután befejeztem a mondandómat, félve néztem rá.
-Klaudia, igaz?-kérdezett rá lágy hangon.
-Honnan tudtad?-lepődtem meg.
-Látszott rajtad-mosolygott.-Sajnálom, Reni.
-Nem kell. Nem nagy dolog.
-De, az. Ha jól láttam, eléggé bántotta, hogy nem foglalkoztál vele. Persze megértem, hogy miért. De az, hogy a figyelmedre vágyott, azt jelenti, hogy ő sem közömbös irántad.
-Értem én, de akkor miért nem szólt nekem, hogy barátja van, mikor meg akart csókolni?-ezt nem akartam elmondani, csan kicsúszott a számon.
-Hogy? Mikor?-egyszerre volt meglepett, érdeklődő és dühös. Az utóbbi gondolom Klaunak szólt.
-Tegnap-feleltem a kezeimet tanulmányozva.-Fogalmam se volt róla, hogy van barátja.
-Hm... és ő miért akart... közelebb kerülni hozzád, ha van valakije?-kérdezte egyszerűen.
-Nem tudom. Ezen már én is gondolkoztam-sóhajtottam.
-Hát, jó. Most viszont megyek aludni. Te is pihenj tovább-nyomott egy puszit a homlokomra.-Szólj, ha beszélni szeretnél. Jó éjszakát.
-Jó éjt-köszöntem el.
Megnéztem a telefonomat, fél tizenegy volt. Írtam Flórának, hátha még ébren van.
Én: Tudunk beszélni?
Pár másodperccel később már hívott is.
-Mit csinált?-szólt bele köszönés nélkül.
-Van barátja-közöltem vele szomorúan.
-Megfojtom-morogta.
-Hajrá.
-Ott volt?
-Aha.
-Jaj, sajnálom, Reni.
-Köszi. Anyának is elmondtam.
-És, mit reagált?
-Tudta.
Még legalább egy órán keresztül beszéltünk. Kitárgyaltuk az egész eddigi eseményeket, azoknak okait, Rolandról is esett pár-nem igazán pozitív-mondat.
Elbúcsúztunk, készültem aludni. Megszokásból megnéztem az üzeneteimet. Klaudia ötször írt. Úgy gondoltam, felesleges lenne elolvasni a bocsánatkérését, ezért inkább csak kiléptem és kikapcsoltam a telefont. Ez a legegyszerűbb megoldás.
