-Gyere már, elkésünk-sürget Klau- egy óra múlva ott kell lennünk a szálláson.
Gyorsan összeszedem a cuccaimat, és elindulunk a kocsihoz.
Klaudia foglalt egy kis nyaralót a két hónapra, amit Balatonon fogunk tölteni. Nagyon izgatottak vagyunk.
Bár én leginkább a meglepetés miatt, amit a barátnőmnek tervezek. Már mindent elintéztem, remélem úgy fog menni, ahogy elterveztem. Flóra is nagyon sokat segített benne.
Az út másfél óra, kicsit elkésünk.
Fél órája utazunk. A zene szól a rádióból, Klau hangosan énekel. Oldalra fordítom a fejem és csak nézem őt. Annyira szerencsés vagyok, hogy itt van nekem.
-Anya, apa...-kezdi Klau idegesen- van valami amit el szeretnék mondani-biztatásképp halványan rámosolygok a vele szemben lévő fotelben ülve.
-Mondd, hallgatunk- néz kedvesen az anyukája. Remélem a hír közlése után is ilyen nyugodt marad.
-Nos...Reni és én...-itt nagy levegőt vesz- együtt vagyunk.
A szülei arcán nem látszik düh vagy meglepődöttség. Gábor elmosolyodik, rám néz, aztán a lányára.
-Örülünk, hogy végre elmondtad. Egy ideje tudjuk- nevet fel halkan.
-Tényleg? Mégis mióta?- kérdezi Klau tágra nyílt szemmel. Ez engem is meglepett.
-Mióta szakítottál Rolanddal- válaszol az anya.
-Hűha. Miért nem említettétek? Vagy kérdeztetek róla?
-Meg akartuk várni amíg te készen állsz arra, hogy elmondd nekünk. Nem szerettük volna siettetni.
-Végülis ez elég érthető- szólalok meg, majd megkönnyebbülten sóhajtok egyet.- Tehát akkor nincsen bajotok vele?
-Nem, Reni. Nincs vele semmi baj. Örülünk annak, hogy boldogok vagytok.
Barátnőmre pillantok, aki vidáman mosolyogva kacsint egyet.
-Hát te meg mit nézel?-kérdezi Klau elfordítva fejét az útról.
-Csak gondolkoztam. Az utat figyeld, ne engem- mondom vigyorogva, mire ő is elmosolyodik.
Bármit megtennék azért, hogy ez az aranyos mosoly ne tűnjön el az arcáról.
Az egyetemi időszakra még visszagondolni is rossz.
Azt az időt külön töltöttük. Végig hiányérzetem volt, senkivel sem találtam meg az összangot úgy, mint vele.
Ahhoz már nem volt bátorságom, hogy felkeressem. Bár ha jobban belegondolok, talán jobb is volt úgy. Lehet, hogy az a kis külön töltött idő jót tett a kapcsolatunknak. Ahogy elvégeztük a fősulit, összefutottunk, elkezdtünk újra beszélgetni. Lassan kezdett minden olyan lenni, mint régen.
-Anya, ne aggódj. Minden rendben lesz. Hívunk, ha történik valami. És bármikor vissza tudunk jönni látogatóba-mondom kissé türelmetlenül az anyukámnak.
-Tudom, de aggódom miattatok. Klau, te is elpakoltál mindent? Ha mégis itthagytok valamit, majd felhívlak titeket-még utoljára körbenéz a szobában, és szomorú tekintettel felém fordul- Hiányozni fogsz, kislányom. Nagyon szeretlek mindkettőtöket. Vigyázzatok magatokra.
-Én is szeretlek, anyu. Nem örökre megyünk el. Nincs messze az új ház innen. Te is jöhetsz bármikor, jó?-mondom halkan, majd megölelem. Klau is így tesz, majd a csomagokkal együtt elindulunk a kocsihoz.
Még egy ideig integetünk az ajtóban álló alaknak, aztán boldogan indulunk a közös lakásunk felé.
-Nemsokára odaérünk. Te is izgulsz? Olyan jó lesz!
-Igen, nagyon- nyomok egy puszit az arcára, az út többi részét pedig csendben tesszük meg.
Már három hete itt vagyunk. Nagyon jól érezzük magunkat, ránk fért egy kis kikapcsolódás.
Ma estére terveztem a megleletést. Nagyon izgulok miatta.
Klau elment nézelődni, vásárolgatni, így van időm megcsinálni a dolgokat.
Elmentem virágot venni, készítettem vacsorát, kicsit romantikusabbá tettem a kis nyaralót.
-Megjöttem- kiált Klaudia az ajtóból.- Hű, mi ez a jó illat? Főztél?
-Igen- rohanok oda hozzá nagy mosollyal az arcomon. Megölelem, adok egy puszit az ajkaira.
-Mire készülsz?- kérdezi gyanakodva.
-Én semmire. Na, gyere. A vacsi már az asztalon van.
-Oké, jövök már- követ nevetve.- Reni, mi ez?
-Nem tetszik?- felé fordulok, majd szorosan megölelem.
-Dehogynem. Nagyon szép. Van valami különleges alkalom?
-Talán- kacsintok rá.- De most együnk.
-Jól van- ad még egy puszit, majd leülünk az asztalhoz.
Végig beszélgetünk. Olyan boldog vagyok. Néha úgy érzem meg sem érdemlem, hogy ilyen csodálatos barátnőm legyen.
Most jött el a megfelelő pillanat. Remeg a kezem, a gyomrom görcsben van.
-Klau- kezdem halkan- nagyon szeretlek.
-Én is szeretlek, kicsim- mosolyog kedvesen.
-Olyan régóta ismerjük egymást. Nem mindig volt felhőtlen a kapcsolatunk, de azt hiszem pont ettől tökéletes. El sem tudnám képzelni nélküled az életemet. Annyira boldoggá teszel.
-Úristen- kapja szája elé a kezét, mikor letérdelek a széke mellé és előveszek egy kis dobozkát. Elkezd folyni a könnye.
-Ne sírj, szerelmem- mondom nevetve- hozzám jönnél?
A nyakamba ugrik, szorosan ölel. Átkarolom a derekát, mindketten a földön ülünk.
-Igen-suttogja a fülembe. Az arca még mindig nedves a sírástól. Letörlöm a könnycseppeket, és felhúzom az ujjára a gyűrűt.
Még egy ideig ott ülünk, egymást ölelve. Ennél tökéletesebb már nem is lehetne.
Ez életem legszebb napja.
°°°°°°°°
Hát, igen. Elég sok idő telt el a legutóbbi rész óta. Már nem volt túl sok kedvem folytatni ezt a történetet, de egy befejezést mindenképpen szerettem volna. Nem lett olyan jó, mint amilyenre eredetileg terveztem, de azért remélem tetszett pár embernek.
Köszi mindenkinek aki csillagozott és kommentelt❤
