A tükör előtt állva, indulásra készen gondolkoztam azon, hogy valóban jól döntöttem-e, mikor találkozóra hívtam Klaut. Persze, meg akartam tudni, mire is gondolt pontosan.
-Ne izgulj már-szólt rám legalább huszadjára Flóra.-Minden oké lesz. Csak dumáltok, aztán jössz.
-Jó, tudom. Nem idegeskedek. Ideje lenne indulnom.
-Biztosan nem kell segítség? Nem fáj nagyon a lábad?-aggodalmaskodott.
-Nem. Majd jövök-búcsúztam.
-Hívj, ha kell valami. Vigyázz magadra-köszönt el mosolyogva, majd bezárta az ajtót.
Mély levegőt vettem, majd elindultam a célom felé, ami egy közeli park volt.
Nem sokkal később meg is érkeztem. Már távolról észrevettem Klaudiát.
Egy padon ült, és a telefonján nézett valamit.
Haját laza, alig észrevehető hullámok díszítették, eltakarta fél arcát, ahogy fejét lefelé hajtotta. Szemei csillogtak az őket megvilágító gyér fénytől, amit a lány kezében tartott készülék árasztott. Ajkain apró mosoly ült.
Egy halk csipogás rántott vissza a valóságba. Lassan elszakítottam a tekintetem a szemben ülőről, és megnéztem a telefonomat.
Klau: Itt várlak. Mikor érsz ide?
Széles vigyorral az arcomon süllyesztettem vissza a zsebembe az imént elővett tárgyat, majd gyors léptekkel megindultam.
-Szia-megérintettem a vállát, mire összerezzent. Mikor meglátta, hogy én vagyok az, mosolyogva felállt.
-Szia. Jól vagy már? Miről szeretnél beszélni? Üljünk le, vagy sétáljunk inkább? Meghívhatlak valamire?-látszott rajta, hogy ideges, bár nem értettem, miért.
-Hű, ez aztán a sok kérdés. Először is, inkább üljünk le, mert még fáj a bokám. És nem kérek semmit, köszi.
-Oké. Akkor, jó lesz itt? Vagy inkább beüljünk valami kajáldába?
-Itt jó. Nyugodtabb-feleltem mosolyogva. Aranyos volt, hogy izgult.
-Oké. Nos, hallgatlak-mélyen a szemembe nézett, mintha ezzel gyorsabban kihúzhatná belőlem a mondandómat.
-Mi volt ma ez? Mit beszéltél Liliről? Nem értettem pontosan.
-Ó, hogy ez...-arcáról egy pillanat alatt eltűnt az érdeklődés. Ismét felállt, s elkezdett előttem járkálni.
Így jobban meg tudtam figyelni őt. A hűvös szél ellenére szoknya volt rajta, felülre pedig egy egyszerű fehér pólót vett fel. Az én térdnél szakadt farmerem és fekete pulcsim ehhez képest semmi nem volt. Ahogy a ruháit tanulmányoztam, megakadt a szemem valamin.
Azt a nyakláncot viselte, amit még a tizennegyedik szülinapjára adtam neki.
Anya addig nem hagyott békén, amíg el nem mentem vele az ékszerboltba választani valamit. Végül beleegyeztem, és erre az ékszerre esett a választásom. Egy egyszerű ezüst láncon egy egy szintén ilyen fémből készült hangjegy lógott. Nos, bevallom, nem igazán nézelődtem sokat. Az első darab ami a kezembe akadt, megfelelőnek tűnt akkor.
Kíváncsian figyeltem a válaszra várva, de nem akart megszólalni.
-Khm-krágoktam egyet, mire végre rám emelte a tekintetét. Nem sok mindent tudtam kiolvasni belőle, teljesen zavaros volt.
-Persze... Lili. Csak annyi, hogy nem kell aggódnod miattam. Már tudom, hogy újra együtt vagytok, örülök nektek. Na, nem mintha sokat számítana a véleményem-hadarta el, a végén már alig tudtam kivenni, mit motyog.
-De nem vagyunk együtt-nevettem fel hitetlenül.-Honnan vetted ezt?
-Mi?-látszott, hogy teljesen ledöbbent.-De hát... komolyan? Hallottam. Ő is mondta.
