A beszédem alatt volt, hogy barátnőm rosszalló pillantást vetett rám, volt, ahol neki is könnyek gyűltek a szemébe.
Mikor végeztem, mindketten csendben ültünk.
-Miért?-törte meg a csendet kis idő után.-Miért hagytad ott?
Válaszra nyitottam a szám, de elakadtam. Nem tudtam mit mondani. Én sem tudtam a pontos választ.
Haragudtam Klaudiára, csalódtam benne, szomorú voltam. Lehet, hogy kicsit elhamarkodottan cselekedtem, de továbbra is kitartok amellett, hogy így jobb lesz. Mindkettőnknek.
És akármenyire is szeretem a lányt, most tényleg túl messzire ment. Mentünk. Nem szabadott volna hagynom, hogy idáig jussunk.
De most, hogy már megtörtént, nincs visszaút. Meg kell oldanunk, mindenki a maga módján.
Flóra velem szemben még mindig a választ várta.
Nem tudtam mit mondani, így csak megrántottam a vállam.
-Jól elszúrtátok, remélem ezzel mind a ketten tisztában vagytok-csóválta meg a fejét.
-Talán. Szerintem jól döntöttem. Most amúgy se tudnék vele beszélni, vagy találkozni. Tényleg haragszom rá.
-Oké. Ha te így látod helyesnek, akkor legyen. Megértelek. Tudod, hogy mindig melletted leszek, számíthatsz rám-mosolyodott el, majd magához volt és szoros ölelésben részesített.
-Köszönöm-suttogtam fülébe, mire megsimogatta hátamat, aztán elengedett.
-Keresett azóta?
-Nem. De nem is szeretném, hogy megtegye. Neki is világosan elmondtam.
-Jaj, miért csináljátok ezt? Szóval, még mindig szereti Rolandot?-kérdezte félve. Gondolom attól tartott, hogyan reagálok.
-Ezek szerint igen-sóhajtottam.-De most lehet, hogy valami másról beszéljünk?
-Persze. Nemsokára szülinapod van-mosolygott. Tényleg, ezt el is felejtettem. Csak két hét van hátra addig.-Mit kérsz?
-Nem tudom. Van még időm. Majd eldöntöm-válaszoltam halvány mosolyra húzva a számat. Nem volt teljesen szívből jövő, de az, hogy próbálkozok, talán közelebb juttat ahhoz, hogy minél előbb az legyen.
Ami pedig a születésnapomat illeti... várom is, hiszen ez lesz az utolsó évem fiatalkorúként. Ugyanakkor kedvtelen is vagyok. Azt hiszem, ezt a részét felesleges lenne magyaráznom.
-Jó. Csak nyugodtan.
Ezután még sokáig beszélgettünk mindenféléről. Nem tudom, mikor aludhattunk el, de másnap elég későn ébredtem.
Mikor kinyitottam a szemem, a nap erős fénye beterítette az egész szobát.
Flóra még mellettem aludt. Próbáltam óvatosan felkelni az ágyból, nehogy felébresszem.
Lementem a konyhába valami reggelit-vagy ebédet- keresni. Anya főzött.
Nyomtam egy puszit az arcára, majd leültem a vele szemben lévő székre.
-Hogy aludtál?-kérdezte kedvesen.
-Egész jól. Te?
-Én is. Mostmár elárulod, miért voltál tegnap olyan szomorú? Mi történt?-érdeklődött.
-Klaudia. Csak... legyen elég annyi, hogy mostantól nem beszélünk többet-legyintettem.-Nem nagy dolog. Ne aggódj annyit.
-Jó-sóhajtott.-De ha van valami baj, kérlek szólj nekem.
-Úgy lesz, anya-nyugtattam mosolyogva.
Nem mondott semmit, csak bólintott egyet.
Nem sokkal később Flóra is megérkezett.
Ettünk, aztán barátnőm hazament. A nap további részét a szobámban töltöttem. Sorozatot néztem és szomorkodtam.
Másnap reggel nehezen ébredtem, este sokáig gondolkoztam. Nagy nehezen összekészültem, és elindultam az iskolába.
Az épület előtt Klaudia és Roland álltak egymással szemben. Felkészítettem magam erre, de nagyon fájt látni. Mikor elmentem mellettük, nem néztem rájuk, de éreztem magamon a lány tekintetét.
Nem tudom miért, de reménykedtem benne, hogy utánam jön. Pedig én voltam az, aki azt mondta, hogy felejtsen el.
A nap folyamán megpróbáltam figyelmen kívül hagyni.
Ez rosszabb volt, mint mikor gonosz megjegyzéseket tettünk egymásra. Akkor legalább volt köztünk valami kapcsolat.
Látszólag nagyon boldog a fiúval, aminek végülis örülök. Jó látni, hogy vidám. Igaz, az jobban tetszene, ha velem lenne az. De el kell fogadnom a döntését. És talán nekem is tovább kéne lépnem...
-Szia, min gondolkozol ennyire?-hallottam magam mellől egy ismerős hangot, hazafelé sétálva.
-Szia. Semmin, csak kicsit elbambultam-mosolyogtam Lilire.-Hogy vagy?
-Én jól. De veled mi van? Hétvégén nem is írtál. Meg most sem látszol túl boldognak.
-Ez hosszú...-sóhajtottam.-És bonyolult.
-Nos, én ráérek-vonta meg a vállát.-Ha szeretnéd, megbeszélhetjük.
-Hát, miért is ne-egyeztem bele.-Feljössz?
-Igen, ha nem zavarok-felelte, majd aranyos mosolyra húzta a száját. Néha tényleg nem értem, miért szakítottunk.
Az út további részét csendben tettük meg. Akárhányszor rápillantottam, széles vigyor ült az arcán. Nem tudtam megállni, olyankor én is elmosolyodtam.
-Anyukám ma estig dolgozik, szóval egyedül leszünk. Remélem nem baj-mondtam, miközben bezártam az ajtót.
-Ó, nekem nem.
-Szuper. Gyere-indultam el a szobámba.
A lépcsőn utánam jött, majd az ajtóm előtt megtorpant. Kérdőn néztem rá, mire megrázta a fejét és belépett a szobába.
-Ülj csak le, nem foglak megenni-nevettem.
Elmosolyodott, majd helyet foglalt a székemben.
-Nos, mi történt?-kérdezte.
Én pedig, immáron harmadjára, elmeséltem a már jól ismert történetet.
Az arcán több érzelem átfutott, de főként a haragot lehetett kivenni.
-Miért hagytad, hogy ennyit bántson?-tette fel kérdését.
-Mert... szeretem. Vagy szerettem. Nem tudom mit érzek már iránta. Szeretném elfelejteni-éreztem, hogy a könnycseppek megint összegyűltek, és készen álltak arra, hogy eláztassák az arcomat. Lilire emeltem a tekintetem, aki úgy nézett ki, mint aki nagyon gondolkozik. Talán ez is volt az igazság.
Egy kis idő után megszólalt.
-Figyelj, Reni-hangja remegett, talán az idegességtől.-Ezt el kell mondanom, azt hiszem. Én még... mindig szeretlek téged. Megpróbálnád újra velem?
Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. A szeme reménytelien csillogott.
Itt lenne a megfelelő pillanat a felejtésre. Arra, hogy újra megtaláljam a boldogságot.
-Én...
