A hétvége gyorsan eltelt. Tanultam, izgultam. Nem tudtam, hogy kéne közölni bárkivel is ezt.
Nem tudtam, Klau mikor szeretné befejezni a kapcsolatát Rolanddal.
Ahogy azt sem, mit fognak szólni a szülei. Kedvelnek engem, de nem igazán támogatják azt, hogy a lányuk egy másik lánnyal legyen együtt. Féltem, nem engedik meg, hogy találkozzunk. Attól is tartottam, hogy Klaudia nem gondolja komolyan ezt, és csak egy hirtelen jött fellángolás vezérli. Egyszerűen csak féltem a csalódástól.
Lili többször is keresett, jól elbeszélgettünk. Mindketten megkomolyodtunk azóta, mióta szétmentünk, máshogy láttuk a dolgokat akkor.
Flórával is váltottam pár szót. Eléggé ki volt akadva, hogy találkoztam a volt barátnőmmel. Soha nem kedvelték egymást igazán.
A suliba menet láttam Klaut és a barátját. Tudtam ugyan, hogy szakítani fog vele, de akkor is rosszul esett őket együtt látni.
A lány küldött felém egy halvány mosolyt, amit viszonoztam is.
Amint beléptem az épületbe, Flóra mellém ugrott.
-Szia. Na, beszéltél már Klauval? Ú, mi lesz most? Ugye Lilinek nem akarsz megbocsájtani?-faggatózott.
-Szia. Nem beszéltünk. És nem, nem terveztem. De miért vagy ennyire rápörögve? Csak egyszer találkoztunk-vigyorogtam.
-Gyanús nekem ez a lány. Hidd el, a megérzéseim sosem tévesek. Szerintem ő újra veled akar lenni.
-Öm, nem hiszem. Azt mondta, már túltette magát rajtam. Miért hazudna?-kérdeztem értetlenül.
-Hát mert még mindig szeret. Vagy csak nem akar mással látni, és így akar a közeledben maradni-magyarázta.-Előfordulhat. De mindenesetre jobban teszed, ha elkerülöd. Egyébként Klau mikor szakít a pasijával?
-Nem tudom. Azt mondta, nem kell sok idő neki. Remélem így is lesz.
-Jó lenne-helyeselt.
Már három hete várom, hogy végre véget vessenek a kapcsolatuknak. Eddig türelmes voltam, elviseltem, hogy mindenhová együtt mennek. Nem szóltam erről egy árva szót sem.
Bíztam a lányban, elhittem neki, hogy minden rendbe jön. Talán nem kellett volna.
Lilivel megtaláltam a közös hangot, sokszor mentünk különböző helyekre együtt. Jól éreztem vele magam, kicsit elterelte a figyelmemet a csalódottságról. És, bár nem szívesen tette, de néha Flóra is velünk tartott. Jól esett, hogy próbálkozik. Mindig meghallgatott, bármiről is volt szó, segített, ha szükség volt rá. Tanácsokat adott, mikor szomorú voltam, felvidított.
Klaudiával is beszéltem, de nem történt semmi. Néha kételkedtem benne, hogy valóban velem szeretne-e lenni, vagy már meggondolta magát, de inkább nem említettem neki.
Egy csodás szombat reggelen arra keltem, hogy félig a földön fekszem. Mire eljuthatott volna ez az agyamig, már teljesen leestem. Lassan felkászálódtam a padlóról, és elindultam reggelizni.
-Jó reggelt-köszöntem anyukámnak fáradtan.
-Neked is. Hogy aludtál?-kérdezte mosolyogva. Nos, ő is tudott mindenről. Kénytelen voltam elmondani neki, egész nap ezzel zaklatott. Így hát próbált ő is jobb kedvre deríteni.
-Jól-feleltem szűkszavúan.
-Értem. Jobban érzed már magad?-nézett rám aggódóan.
-Fogjuk rá. Jobb lenne, ha vége lenne ennek-sóhajtottam.-De amúgy minden oké. Köszi, hogy aggódsz, de semmi okod nincs rá. Minden rendben-nyugtattam meg, majd nyomtam egy puszit az arcára.
-Jó, akkor békén hagylak-egyezett bele nem túl meggyőzően.
-Remek-suttogtam magam elé, s elkedztem enni.
A délelőttöt tanulással töltöttem. Hamar végeztem vele, így még sok időm maradt. Gondolatok kavarogtak a fejemben. Jobbnak láttam, ha kicsit kikapcsolódok. Úgy döntöttem, futok egy kicsit.
Kiérve az utcára betettem a fülhallgatómat, bekapcsoltam a zenét és elindultam. Nem volt semmilyen célom, csak futottam.
Nagyjából húsz perc után megálltam pihenni. Leültem egy padra, becsuktam a szemem, és élveztem a napsütést. Ezt szeretem a tavaszban. Süt a nap, de nincs túl meleg.
Kis idő elteltével egy kezet éreztem a vállamon. Összerezzentem, majd felpillantottam a mosolygó alakra.
-Szia-köszöntöttem.
-Szia. Leülhetek melléd?-kérdezte Klau.
-Persze, gyere. Hogy vagy?-érdeklődtem mosolyogva. Igaz, hogy nem örültem annak, hogy Rolanddal van, de nem tudom nem szeretni.
-Jól, köszi. Te? Hogy hogy futottál?
-Megvagyok. Csak lazítani szerettem volna kicsit.
-Oh, értem. Figyelj,Lilivel mostanában olyan sokat vagytok együtt. Esetleg van valami köztetek? Csak mert nem tudom, emlékszel-e, de úgy volt, hogy... szeretnénk együtt lenni-kérdezte remegő hangon.
-Nincs. És mégis hogy ne emlékeznék? De szerintem nem nekem kellene magyarázkodnom-nevettem fel hitetlenül.
-Miért? Talán nekem kéne?
-Igen. Nem nekem van pasim. Ha nem csal a memóriám, arról is volt szó, hogy szakítasz vele-közöltem ingerülten.
-Ez nem ilyen egyszerű...-kezdte, de közbevágtam.
-Mi lehet azon olyan bonyolult, hogy elmondod neki, már nem szereted? Vagy hogy nem akarsz vele lenni?
Nem érkezett válasz.
-Mert... nem akarsz már együtt lenni vele, ugye?-kérdeztem halkan, reménykedve abban, hogy azt a választ kapom, amit szeretnék.
-Én... nem. Vagyis, régóta együtt vagyunk... és... ez igenis nehéz-motyogta. Hát, nem ezt akartam hallani.-És ő szeret engem, nem szeretném egyik pillanatról a másikra otthagyni.
-Értem. Nos, akkor azt hiszem van egy nagyon jó megoldás-mély levegőt vettem, próbáltam nem elereszteni a könnyeimet.-Ne hagyd ott. Azt hiszem, nincs szükségem arra, hogy együtt legyünk. Felejtsd el, amit mondtam. Csak... felejts el. Legyetek boldogok. Üdvözlöm Rolandot-nehezen mondtam ki ezeket a szavakat. Próbáltam erősnek tűnni, de belül teljesen összeomlottam.
-Várj, nem így gondoltam-fogta meg a karom, megpróbálva visszarántani.
-Mostmár mindegy. Hallottad, mit mondtam. És most engedj el-néztem a kezére, ami még mindig alkaromra volt fonódva. Lassan eleresztett. Egy utolsó pillantást vetettem arcára, amin éppen egy könnycsepp futott végig. Gyorsan elfordítottam a fejemet. Nem akartam látni, ahogyan sír. Nem volt igazságos velem szemben. Nem akartam kínozni magam, ő sem akart elválni a barátjától. Talán jó döntést hoztam, talán nem. Az időt nem lehet visszaforgatni. Ami történt, megtörtént.
Lassan indultam vissza a házunk felé. Alig tettem pár lépést, a könnyek elárasztották az arcomat. Ezek a könnyek a harag, a csalódottság és a szomorúság könnyei voltak.
Beérve a házba ledobtam a kulcsomat, és szó nélkül felrohantam a szobámba. Bedőltem az ágyba, és csak sírtam.
Anya kopogtatott az ajtómon, de nem tudtam megszólalni. Lassan benyitott, amint meglátta, milyen állapotban vagyok, odarohant mellém és nyugtatgatni kezdett. Nem igazán sikerült, sőt, inkább csak rosszabb lett.
-Anya, kérlek most menj ki. Majd elmondok mindent-suttogtam nehezen. Nem mondott semmit, adott egy puszit és kiment.
Nem tudom, mennyit feküdhettem ott, de mire kikeltem az ágyamból, már sötét volt. Halkan lementem a konyhába. Anyukám ott ült, és olvasgatott. Érkezésemre felkapta a fejét. Halványan rámosolyogtam.
-Mi történt veled, kincsem?-kérdezte aggódva.
-Ne haragudj, de most nem szeretnék beszélni róla. Majd valamikor máskor, oké?-a hangom rekedtes volt, alig ismertem rá.
-Jó, legyen ahogy szeretnéd. De ne csinálj semmi butaságot-ölelt magához.
-Nem fogok, ne aggódj-ígértem meg.-De most visszamegyek.
-Menj csak. Szólj, ha kell valami-mosolygott. Bólintottam.
Visszaérve a szobába, hallottam, hogy rezeg a telefonom. Nem sok kedvem volt megnézni, ki írt, de azért rápillantottam.
Flóra: Mi újság? Átmehetnék?
Ezt látva kicsit jobb kedvem lett, de sajnos nem ért semmit a többi rosszal szemben.
Én: Gyere. Valamit meg kell beszélnünk.
Flóra: Sietek, kitartás❤
Nem sokkal később benyitott a szobámba. Amint meglátta kisírt szemeimet, hasonlóan csekekedett, mint anya, nemrégen.
-Mi történt, Reni?-kérdezte halkan. Újra folyni kezdtek a könnyeim, mire szorosan átölelt.
Nagy nehezen összeszedtem magam, és elkezdtem mesélni...
