Hazaérve még mindig a tesi órán történteken járt a fejem.
-Szia, anya-köszöntem belépve a ház ajtaján.
-Szia, kicsim. Milyen volt a suli?-kérdezte kedvesen.
-Öm... jó. Nagyon jó. De most felmegyek. Leckét kell írnom-nos, lényegében nem volt ez akkora hazugság, a házit tényleg meg kéne csinálnom.
-Rendben. Azért egyél valamit. Főztem is. Tessék, vidd fel-nyomott a kezembe egy tál, nos nem tudom mit.
-Oké, kösz-mosolyogtam rá, aztán gyorsan felszaladtam a szobámba.
Ledobtam a táskámat a földre és sóhajtva dőltem le az ágyamba. Komolyan, nem tudtam másra gondolni, csak Klaudiára.
Az óra elején természetesen százezer kört kellett futnunk, aztán szabadon választott játék volt. A többség kosárlabdázni szeretett volna. Úgy egyeztünk meg, hogy a két osztály egymás ellen lesz.
Mikor nálam volt a labda, többször is hozzám ért, végig simított a karomon. Nem tudtam eldönteni, hogy csak a meccs hevében tette-e. Mindenesetre eléggé be tudott zavarni egy-egy ilyen.
Döntetlen volt az állás, egyetlen kosár választott el attól, hogy mi nyerjünk. Hozzám került a laszti, már majdnem a pálya végéhez értem, mikor valaki hátulról próbálta kiütni a kezemből. Majdnem sikerült is neki, de megbotlott a lábamban és mindketten a földre estünk. Pontosabban én a földre, az a valaki meg rám. A labdát természetesen megszerezte a másik osztály, és pontot dobtak. Ezzel ők nyertek. Ami persze nem baj, csak most fáj a kezem.
-Jaj, ne haragudj, nem direkt volt. Jól vagy?-hallottam magam mögül azt a hangot, amit bárhol és bármikor megismernék. Eddig se volt kedvem felállni, -kényelmes a padló, na- de így végképp nem állt szándékomban.
-Reni, minden oké?-futott mellém Flóra mindenkit félrelökve, még azt a személyt is, aki a földre juttatott.
-Aham. Csak kényelmes itt feküdni-feleltem, mire mindenki elnevette magát. Hát ez tényleg nagyon vicces volt.
-Oké, értem. De nem maradhatsz itt örökre. Gyere, menjünk öltözni-húzott fel legjobb barátnőm a földről, majd mindannyian mentünk öltözni.
A csuklómat fogva ültem a padon és Flórára vártam, mikor Klaudia leült mellém.
-Fáj?-kérdezte halkan.
-Nem, csak viccből fogom-válaszoltam. Nem tudom, hogy vagyunk most egymással, fogalmam sincs, hogy viselkedjek vele.
-Jó, igazad van. Sajnálom, tényleg nem direkt csináltam. Na, add ide megnézem-nyúlt a kezem után. Igazából nem hagyott választási lehetőséget, megragadta és elkezdte óvatosan nyomogatni.-Szólj, ha fáj.
-Oké. De nem szükséges, megleszek-próbáltam visszahúzni, de ő nem engedte.
-De segíteni szeretnék-mosolygott rám kedvesen. Flórára pillantottam, aki szélesen vigyorogva figyelt minket, majd mikor észrevette, hogy nézem, aprót biccentett, és elindult kifelé. Segélykérően néztem utána, de ő csak kacsintott, majd kilépett.
Szuper, akkor ketten maradtunk.
-Ne aggódj, nem foglak megölni-nevetett rám se nézve.
-Azt gondoltam. Au, ott fáj-jajdultam fel.
-Oké-bólintott, és elkezdte azon a ponton simogatni a kezem, ahova mutattam. Nem mertem ránézni, már így is elég érdekes volt ez a helyzet. De most komolyan. Reggel még egymáshoz se szóltunk, most meg itt ülünk egymással szemben egy padon, és a kezemet simogatja.
Mikor rávettem magam, hogy odapillantsak, találkozott a tekintetünk. Gyorsan félrenéztem, próbáltam egyenletesen lélegezni.
-Reni-szólt kis idő múlva.
-Igen?-fordultam felé.
-Tulajdonképpen miért is nem bírjuk egymást?-tette fel azt a kérdést, ami az én fejemben már számtalanszor megfordult.
-Nem tudom. Már nem emlékszem-motyogtam kissé zavartan.
-Én sem-sóhajtotta.-Akkor mi lenne, ha legalább néha beszélgetnénk? Nagyon régóta ismerlek, mégse tudok rólad semmit.
-Oké. Én is szeretnélek kicsit jobban megismerni-mondtam ki őszintén.
-Remek. Akkor itt az ideje, azt hiszem-mosolygott rám. Gyönyörű szeme csillogott. Tényleg ennyire örömöt okoz ez neki?
-Igen, itt-én is mosolyra húztam a számat. Alig volt hely kettőnk között, egymást néztük. Észre sem vettem, hogy a csuklómat már nem piszkálta, de kezem még mindig övéiben maradt. Odapillantottam, Klaudia követett tekintetével, de nem engedett el.
Még közelebb hajolt hozzám. Alig kaptam levegőt, a szívem hevesen vert. Halványan elmosolyodott.
-Most mennem kell-suttogta.-Jó hétvégét, Reni. Vigyázz magadra-megsimította az arcomat, majd felállt és kisétált az öltözőből.
Nem tudtam megmozdulni. Hirtelen azt sem tudtam, mi történt. Arra eszméltem, hogy Flóra kíváncsi tekintettel lépked felém.
Mostmár kicsit megbántam, hogy szó nélkül elrohantam. Neki sem lehetett kellemes, hogy csak úgy leléptem.
Úgy döntöttem, felhívom és megbeszélem vele a történteket.
Sajnos túlságosan igyekeztem, és megfeledkezve a mellettem fekvő tányérról, magamra borítottam a paradicsomos cuccot.
-Ahh. Már csak ez hiányzott-morogtam.-Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek.
És ha ez az egész nap nem lett volna elég, mikor jöttem vissza, miután feltakarítottam a kiborult ételt, lefejeltem az ajtófélfát. Szóval most fáj a kezem, a fejemen egy elég nagy piros folt ékeskedett -ami le merném fogadni, hogy a későbbiekben különböző színekben fog díszelegni-, és egy hatalmas kajafolt borította az ágyamat. Éljen.
-Szia-köszöntem a telefonba Flórának.
-Szia. Minden oké?-hangja aggodalmas volt.
-Persze. Bocsi, hogy csak úgy eljöttem. Nem volt szép dolog, tudom.
-Semmi baj. Mi történt?-kérdezte, s bár nem láttam, tudtam, hogy mosolyog.
Elmeséltem neki mindent. Miközben beszéltem, szinte újra átéltem az eseményeket. Ismét elöntött az a csodás érzés, amit akkor is tapasztaltam.
-Komoly? Nem mondott semmit? Miért csinálta? És beszéltetek azóta?-faggatott izgatottan.
-Nem. És nem tudom-válaszoltam sóhajtva.
-Írj már neki. Kíváncsi vagyok.
-De... mi van, ha nem is érez semmi olyat, mint én? Ha tényleg csak kedves akart lenni?
-Nem kell mondanod semmit az érzéseidről. Csak kérdezz rá, hogy mi volt ez.
-Jó. Akkor szurkolj. Szia-köszöntem el.
-Oké, szorítok. Szia-búcsúzott, majd lerakta a telefont.
Izgultam. Egy részről kíváncsi voltam miért tette, viszont féltem attól is, hogy többet látok bele az egészbe, mint amennyi valójában.
De egy próbát megér. Nem veszíthetek vele sokat. Remélem.
Én: ???
Klaudia Takács: Mi ???
Én: Mi volt ez ma???
Klaudia Takács: Mi lett volna?😊
Én: Nem tudom, ezért kérdezem.
Klaudia Takács: Csak segíteni akartam, mivel én löktelek fel😊
Én: Oh, értem.
Klaudia Takács: Valami másra számítottál?😃
Én: Nem.
Klaudia Takács: Akkor jó
Na, pont ezt nem akartam. Nem volt kedvem többet írni, úgyhogy lecsuktam a laptop tetejét és hátradőltem.
Nem akartam, mégis kicsordultak a könnyeim. Nem zokogtam, nem vettem gyorsabban a levegőt, egyszerűen csak folytak le az arcomon a sós cseppek, néma csendben.
Nem tudtam ellene semmit tenni, de azt hiszem, nem is akartam.
Kis idő múlva üzenetem jött.
Azt gondoltam Flóra írt, hogy megkérdezze mi volt.
Mikor azonban ránéztem a képernyőre, eléggé meglepődtem. Hevesen dobogó szívvel nyitottam meg az üzenetet. Majd mikor a könnyektől homályosan látva, elolvastam azt a rövidke szöveget, ami ott állt, akaratlanul is elmosolyodtam.
