Vidáman ugrándozva mentem le a lépcsőn valami ennivalóért, mert mióta a kiborulós baleset történt, nem sikerült újat szereznem.
-Hát te meg minek örülsz ennyire?-kérdezte anya mikor dalolászva mentem el mellette.
-Csak úgy boldog vagyok-jó, talán egy picikét füllentettem neki, de nem szeretném vele ezt megbeszélni. Ő jóban van Klaudia szüleivel, ezért is jártunk mindig egy suliba.
-Ennek örülök-mondta őszintén.-Lenne kedved holnap elmenni valahova?
-Attól függ hova akarsz vinni-néztem rá gyanakodva.
-Tudom, hogy nem igazán kedvelitek egymást Klaudiával, de a szülei meghívtak minket ebédre. És most az egyszer kibírsz vele pár órát, ugye? Nem muszáj beszélgetnetek. Csak próbáld meg-kérlelt.
A mosolyom még szélesebb lett, mire anya értetlenül nézett rám.
-Persze, szívesen megyek. Hány órára kell ott lennünk?-kérdeztem izgatottan. Tudom, hogy nemrég láttam, de ezt személyesen is át kell beszélnünk.
-Ez szuper. Tizenegykor indulunk. Hogyhogy ennyire felvillanyozott ez a hír? Azt hittem, nem akarsz majd jönni. Eddig nem úgy volt, hogy egymáshoz se szóltok?-nagyon nem értette, mi lehet az oka a hirtelen váltásnak nálam. Azt hiszem, ezt egy ideig nem is fogja megtudni. Legalábbis reménykedem benne.
A szobámba érve azonnal a laptopom elé ültem, hogy üzenhessek legjobb barátnőmnek.
Én: Sziaa!
Flóra: Na, mi volt??????????
Én: Át tudsz most jönni?
Flóra: Tíz perc.
Én: Oké
És ahogy ígérte, tíz perc múlva már a szobámban ült, és kíváncsi tekintettel meredt rám. Alig bírtam ki, hogy ne vigyorogjak, mint egy őrült. Igaz, nem tudtam, pontosan, hogy Klaudia hogy értette, amit írt, de baromi vidám lettem tőle. Ami nem fordul elő túl sokszor.
-Na, mi van már? Mit írt?-sürgetett.
-Oké, először is odaadom, olvasd el. Jó?-ültem le mellé az ágyamra.
-Jó, jó. Add már ide-tépte ki gépemet a kezebmől. Nem bírtam ki, hogy ne pillantsak ismét a képernyőre.
,,Majd máskor bepótoljuk, ok?😜
Amúgy szép a szemed😊😊"
Újra elolvasva az utolsó sorokat, a hasam görcsbe rándult. Le sem lehetett volna törölni a mosolyt az arcomról.
Amikor láttam, hogy Flóra is végzett az olvasással, érdeklődve figyeltem a reakcióját.
-Jézusom, Reni. Ez mi?-kérdezte hatalmas vigyorral az arcán. -Komoly, hogy ezt írta? Örülsz? Bár, hogy ne örülnél. Ez annyira jó. Most mit fogsz csinálni?
-Halkabban, mert anya be fog jönni-szóltam rá nevetve. Annyira vicces, mikor így belelkesül.-Holnap megyünk hozzájuk ebédelni. Segíts, mit vegyek fel?
-Te komolyan amiatt aggódsz, hogy milyen ruhában legyél?-döbbent le. Való igaz, nem vagyok az a fajta, aki órákig válogat a szekrénye előtt állva.
-Tudom. Én se értem. De ne is törődj ezzel, inkább segíts.
Legalább egy órán keresztül válogattunk, ami igazából teljesen felesleges volt, ugyanis csak egy egyszerű, mindennapi darabot voltam képes magamon elviselni. Egy részről azonban mégis volt egy kis haszna, mert kitárgyaltuk az esetet, és arra jutottunk, hogy talán Klaudia is érez irántam valamit.
-Na, ennek aztán sok értelme volt-dőlt le fáradtan az ágyamra Flóra.-Azt hittem, valami különlegeset akarsz felvenni.
-Én is, de mindegy. Legalább tudtunk beszélgetni kicsit. Köszi, hogy segítettél-ültem le mellé.
-Nincs mit. Figyelj, nemsokára mennem kell. Holnap majd írjál ha ott vagytok és tájékoztass mindenről. Najó, inkább ne mindenről-vigyorgott.
-Jézusom, Flóra. Menjél, aludj kicsit-motyogtam vörös fejjel.
-Jaj, de cuki, elpirult-nevetett.-jó, mostmár megyek. Majd beszélünk. Szia.
-Szia-öleltem meg.
Miután kiment, elmentem fürdeni, majd mosolyogva dőltem be az ágyba. Még kis ideig gondolkoztam a holnapon, azután elnyomott az álom.
Másnap reggel fáradtan keltem. Semmi kedvem nem volt kikelni a meleg, puha ágyamból, de amint eszembe jutott, hova megyünk, azonnal kiugrottam eddigi helyemről.
-Gyere reggelizni-hívott a konyhából anyukám, mikor meghallotta, hogy ébren vagyok. Lerohantam, nyomtam egy puszit az arcára, és leültem az asztalhoz.
-Jó reggelt-köszöntött.-Mi ez a nagy lelkesedés?
-Hm, nem tudom-vontam meg a vállam. Nem, továbbra sem mondok neki semmit.
-Hát, jó. Ma megyünk Klaudiáékhoz-emlékeztetett. Mintha szükség lett volna rá.
-Tudom. Ne aggódj, normálisan fogok viselkedni-ígértem meg.
-Rendben, nem kételkedtem benne-mosolygott.
Megreggeliztem, aztán leültem kicsit tévézni. Nagyon lassan telt az idő. Száz évnek tűnt, mire végre elindultunk.
Már nagyon izgultam. Beültünk a kocsiba, egész úton csendben ültem. Újra átgondoltam minden lehetőséget, ami tegnap jutott eszembe.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, hogy megérkeztünk.
Odaléptünk az ajtóhoz, a kezem remegett, a szívem hevesen vert.
Anya kopogott. Vera-Klaudia anyukája- nyitott ajtót mosolyogva. Köszöntöttük egymást. Aztán mikor beljebb léptünk, ledermedtem. A mosoly lehervadt az arcomról. Minden gondolat kiröppent a fejemből, alig tudtam visszatartani a könnyeimet.
Úgy láttam, Klaudia sem számított arra, hogy ott leszek. Ijedten, bocsánatkérően nézett rám. De én nem tudtam mozdulni, csak álltam ott egy helyben. Szomorú voltam és csalódott. Abban a pillanatban végtelenül becsapottnak éreztem magam. Kár volt anyának bármit is megígérnem.
