Another World

4.5

Eleanor szemszöge

Már három hete terhes vagyok Louis kisbabájával és még mindig nem volt merszem elmondani neki. Pedig most már tényleg muszáj. Azért is, mert már most úgy érzem, hogy nincs szívem az abortuszhoz. Bemegyek a nappaliba, és látom, hogy Harryvel valami idióta videójátékot játszanak.

Vajon kisfiút várhatok, vagy kislányt? Elképzelem Lout, ahogy elkényezteti a mi kis hercegnőnket. Majd ahogy felkészíti a fiunkat az első meccsére. Na jó, sürgősen abba kell ezt hagynom. Nem képzelődhetek tovább, mert a gyerekünket nem fogjuk megtartani.

Még nem vettek észre, annyira belemerültek a játékba, úgyhogy megköszörülöm a torkom.

- Lou, drágám, beszélhetnénk?

- Persze, csak még elverem Hazzát ezen a szinten. Aztán megyek – mondja, de közben hátra sem néz.

- Fontos lenne.

Hallhatja a hangomon az idegességet, mert leteszi a konzolt és odafordul hozzám. Magára hagyjuk Harryt és bevonulunk a közös szobánkba. Louis közben végig fogja a kezemet és leülünk az ágyra.

- Szóval... - kezdek bele – bármit is gondolsz, kérlek, először hagyd, hogy végigmondjam, mielőtt megszólalsz.

- El, megijesztesz.

Már milliószor végigpörgettem a fejemben ezt a beszélgetést, most mégis képtelen vagyok felidézni.

- Babát várok, Louis. Babát várok tőled. Három hetes terhes vagyok.

Elengedi a kezem, és félrenéz. Semmit nem tudok leolvasni az arcáról, de nem ezt a reakciót vártam. Vagy legalábbis reméltem.

- Mondj valamit, kérlek – annyira kétségbe vagyok esve, hogy már folynak a könnyeim, és epekedve várom, hogy megszólaljon. De nem teszi. Félig tátott szájjal kisétál a szobából, és magamra maradok. Pontosabban... ketten maradunk.

Sírva dőlök az ágyra, miközben kezem a hasamon tartom. Úgy érzem órák telnek el, mire újra kinyílik az ajtó, és Lou lép be rajta. Idejön hozzám, és átkarol, miközben a hátam simogatja.

- Sajnálom. Nagyon sajnálom, nem így kellett volna reagálnom, tudom. Ne haragudj – suttogja a fülembe.

- Nem baj, jól vagyok – szipogom, majd elhúzódok tőle – Mit teszünk most?

- Elgondolkodtál rajta, hogy tudod... megtartjuk? – kérdezi.

- Igen. Többször, mint hinnéd. De az eszem folyamatosan leállít, mert annyira fiatalok vagyunk még. Szinte magunk is gyerekek. És neked most ott a banda, meg a karriered.

- Mi lenne, ha azt mondanám, megoldom? Érted, a kisbabánkért megtenném.

El sem hiszem, hogy ezt mondja, és rettentően örülök neki, de tudom mit kell tennem.

- Nem. Nem teheted. Nem adhatod fel az álmod miattam. Miattunk – simítom meg az arcát – Még nincs késő. Lehet még kislányunk vagy kisfiunk. Majd később.

Szerelmem fejét csóválva néz rám.

- Nem adnám fel, bár arra is képes lennénk. Csak át kell alakítani kicsit a napirendünket, meg...

- Louis, ne – állítom le.

Megölel, én pedig újra nekikezdek a sírásnak. Megnyugtatóan dúdol a fülembe, míg el nem alszok.