No love between us || Carl Grimes

01. | 23.

.:C a r l:.

Valaki fegyvert nyomott erősen a halántékomnak.

A vér azon nyomban megfagyott ereimben, a szívem kihagyott egy ütemet. Óvatosan Mandyre siklott a pillantásom. A lány gyorsabban kapcsolt mint én, és a helyezkedéséből már rájöttem, hogy ráakar ugrani az engem fenyegető veszélyre, de egy dagadt pasas előtűnt a semmiből, és debil kacagás közepette elkapta őt.

- Neved? - Hátborzongató férfi hang szólalt meg mögülem. Eszembe sem jutott esetleg válaszolni, egészen addig, amíg a kövér faszit a farkasleány meg nem harapta.

- Rohadt ribanc! - Üvöltötte az ember, majd egy könnyed mozdulattal, tiszta erőből a földhöz vágta Mandyt.

A düh és a félelem szikrái egyre jobban uralkodni kezdtek rajtam. Látásom elhomályosult, a szívem hatalmasakat dobbant odabent a helyén. Sziszegve megmoccantam a kanapén, ekkor a mögöttem lévő alak leütött engem valami kemény szoborféleséggel, aminek következtében leszédültem a földre.

- Mond meg a nevedet kis szarházi, és nem bántjuk őt! - Morogta az engem leütő fószer, miközben rám vetette magát, és súlyával a padlóhoz szegezett.

Kétségbeesetten kapkodtam tekintetem Mandy, és a pár méterre lévő földre csúszott kés között, de tudtam, hogy esélyem sincs elérni.

Az őszhajú melák hason fordította a kislányt, majd fogta magát, és ráült. Szinte hallani lehetett, ahogy Mandy kicsi csontjai megreccsennek a vihogó tonnás rohadék alatt. Láthatóan mindkét féreg jót szórakozott Mandyn, majd újra nekem szentelték minden figyelmüket.

A felettem lévő fekete hajú idegen arca eltorzult, és megpofozott. Próbáltam küzdeni szorítása ellen, de sokkal erősebb volt, mint én.

Gyerünk Carl, gondolkozz! Mit tenne most apád?

A férfi kezdte elveszteni türelmét, ökleivel újabb ütéseket mért rám, majd végül felrángatott, és kést szorított a torkomnak. Szemem előtt egy ideig csillagok futkostak körbe-körbe. De nem tudtam a saját fájdalmaimmal törődni, Mandy sikolyai elvonták a figyelmem.

Muszáj tennem valamit. Csak egy kibaszott név kell nekik, hát kitalálok egyet.

- Connor! A nevem Connor. - Kiáltottam, mikor megláttam az egyik festményen lévő aláírást.

- Ejnye kicsi fiú... Hát apád nem tanított meg rá, hogy hazudni csúnya dolog, Carl Grimes? - Végképp nem értettem mi történik, de időm sem volt felfogni. Mindkettő pasas ádáz röhögésbe kezdett, a fekete emelte karját, és megint lecsapott. Újra a földre kerültem, levegő után kapkodva néztem ismét a szintén szorult helyzetbe keveredett Mandyre. - Szép álmokat, Grimes! - Újra erős fájdalmat éreztem a fejemnél, majd minden elsötétült.

...

Ezúttal is egy erdőben tértem magamhoz. A látásom még mindig zavaros volt, így megráztam a fejem, hátha tudok rajta segíteni. Ez meg is történt, cserébe viszont éktelen nagy fejfájás vett rajtam erőt. Felszisszentem, s már emeltem is volna a kezeimet a halántékomhoz, azonban valami meggátolt a végtagjaim mozgatásában. Megkötöztek.

Ahogy a szikszalagos kényelmetlen kötést bámultam, felelevenedtek az emlékeim. Gyorsan kapcsoltam, és lélegzetem felgyorsult. Amint érzékszerveim kezdtek ismét feléledni, körbenéztem.

Egy fához voltam kötözve. Mögülem meleg fénysugarak világították meg az erdő némely pontjait, köztük a velem szemben lévő fákat is. Az égő fa megszokott roppanásait hallottam, ebből következtettem, hogy háttal vagyok az egész partinak.