No love between us || Carl Grimes

01. | 11.

Egy hét telt el azóta, hogy Jane-nel összejöttünk. Jason és Grace előszeretettel avatkoznak bele a magánéletünkbe, nem telik el úgy egy óra, hogy ne jegyeznék meg, mennyire jók vagyunk mi így együtt.

Grace, sokat van Jane mellett, aki képtelen ezt eltűrni. Hülye nőies tanácsokkal traktálja szegény lányt, pedig senki se kérte meg rá.

Jason mindkettőnket zaklatja, de szerencsére megértette úgy az ezredik melegebb éghajlatra zavarása után, hogy nem kérünk belőle.

Gondolhattuk volna, hogyha kiderül a kis románcunk, Jason és a bandája nem fognak kímélni minket. Mondjuk inkább ezzel foglalkozzanak, mint egy balesettel, vagy hasonló. Több napja nem történt semmi komoly incidens, ami egészen megnyugtató, bár nekem csöppet gyanús. Brian halála volt az utolsó sokkoló dolog, ami megrázta a helyieket.

Furcsa hogy Brian meghalt, mivel mindig eléggé védve volt, és ritkán járt kint. Ami a legkülönösebb az egészben, hogy Jane szerint még Victor sem tudja, mi történt a bátyjával.

Engem nem zaklatott fel különösebben ez a dolog, a haláláig nem is tudtam a srác nevét, szóval nem tudok együtt érezni a hozzátatozókkal.

Lefoglalnak a saját közösségi malőrjeim. Például hogy Jane-nel összetoltuk az ágyainkat is, mert valahogyan mindig a másiknál kötöttünk ki esténként, szóval így leegyszerűsítettük a dolgot, ezzel még inkább hivatalossá téve a köztünk lévő különleges barátságot.

Jane gyakran van Victorral, és bár kicsit még mindig nehéz őket együtt látnom, nem tilthatom meg neki, elvégre szegény srácnak tényleg szüksége van most rá. Mint kiderült, Victornak jóval több dologgal kell most megszenvednie, mint a bátyja váratlan halála. Jane elmondta, hogy Victor szerelmes volt Emilybe, csak félt neki bevallani, most meg emészti magát ezért. Ráadásul a fiúra nagy nyomás ereszkedett, Brian halálából kifolyólag. A vezető akar valakit Brian helyére, és ki lehetne erre alkalmasabb, mint maga Brian testvére? De Victor nem akarja elvállalni, akármit is kérnek tőle, mert közben kötelességének érzi, hogy a családja mellet legyen, gyászidőszakban. Túl sok bonyodalom. Csodálom benne, hogy nem szökött még el, vagy hajlított baltát a fejébe.

Ami kettőnket illet Jane-nel, minden ugyanolyan mint eddig, csak több a nyalakodás. Nem is olyan szörnyen komplikált ez a szerelem dolog, mint hittem. Legalábbis, Jane elég lazán kezel mindent, akkor sem borult ki, mikor véletlenül megfejeltem, utána bocsánatkérésképpen még a lábára is ráléptem. Végül is ő egálba hozott minket azzal, hogy a középső pontomba rúgott egyik éjszaka.

Szóval igen, tragikusan ügyetlenek vagyunk, néhány szempontból.

- Szegény Victor... - Jane benyitott a sötét szobánkba, ahol én szokásomhoz híven az ágyon fekve a plafont bámultam.

- Vajon mit szólna hozzá, ha rájönne, hogy minden második mondatodban megjegyzed, mennyire sajnálod? - A szemem sarkából láttam, ahogy a lány lerúgja cipőjén és lefekszik mellém.

- Szétrúgná a seggem. - Sóhajtotta, mire elmosolyodtam. - De nem tehetek róla, elég szar helyzetben van. - Jane megigazította maga alatt a párnát, majd visszasüllyedt a helyére. - Nem szereted ha róla van szó, ugye? - Oldalra fordítottam a fejem, hogy ránézhessek, ő is így tett.

- Hogy őszinte legyek, elég unalmas már. - Mondtam még mindig mosolyogva, Jane megforgatta a szemeit.

- Bezzeg ha te lennél a helyében...

- Én túllépnék rajta. - Vágtam rá, Jane hitetlenkedve felvonta szemöldökét.

- Azt kétlem. Te csak elmenekülnél mindenki elől, hogy magányosan sírdogálhass valamerre.