No love between us || Carl Grimes

01. | 29.

.:J a n e:.

- Szóval? Mennyi volt? - elnevettem magam Carl arckifejezése láttán. Éppen a régmúlti exei felől kérdezősködtem, miután ő lazán kijelentette, hogy első osztályban csak úgy özönlöttek körülötte a cuki leánykák. Persze azt már nem tudta volna megmondani, hány fruskája is volt összesen.

Egy igencsak szép helyen ücsörögtünk ketten, egy kőnek támaszkodva. Valami tisztás szerűséget találtunk, nem olyan messze a táborunktól. Ezen a héten ez már a második mutatós kis hely, amit Carlal felfedeztünk. Mostanában sok időt töltünk kettesben, portyázgatunk csak úgy szórakozásból, és kölcsönkértük Jeremy különleges térképét, amin a hasznos épületeket, területeket jelölgette be, és mivel másnak nem volt ideje, mi egyesével lecsekkoltuk az összeset. Na meg a legtöbbet már fel is avattuk, az arra legalkalmasabb módon.

- Nem akarom, hogy féltékenykedj vagy ilyesmi érted... Jobb ha nem árulok el számot. - mondta tök komolyan, ám mondandója végere már kitört belőle a kacagás.

- Hazug! - löktem oldalba, ami miatt a nulla egyensúlyérzékkel rendelkező Carl elborult. A srác tovább röhögött, miközben naplóm segítségével püfölni kezdtem, megakadályozva ezzel felkelését.

- Oké, oké! Csak egy volt! - tette fel védekezően a kezeit, majd kihasználva a meglepettségem okozta figyelemzavaromat, Carl kikapta kezeimből a fegyverként használt kis füzetemet.

- Hé, azt add ide! - rivalltam rá, és elpirulva igyekeztem visszaszerezni tulajdonomat, ami szerencsére sikerült is. Miután biztonságba helyeztem a titkaimat tartalmazó memoáromat -más szóval ráültem-, visszafordultam a még mindig földön fekvő Carlhoz. - Szóval egy, mi? - vontam fel a szemöldököm vigyorogva.

- Egy nőnemű, korombeli lány létezett akkoriban az életemben, de az is unokatesóm volt, szóval ha nagyon konkrét akarok lenni, nulla hódolóval rendelkeztem.

Majdnem megfulladtam a röhögéstől, és tuti, hogy a hangos visongásommal körénk vonzottam pár rothadót, ám nem érdekelt.

- Grimes, te gerjedtél az unokatesódra? - nevettem. - És még te nevezed Jasont beteg állatnak?

- Nem én... Jézusom... - Carl sehogy sem tudott tiltakozni, ő is a hasát fogva vergődött ott a fűben.

- Jól van, értem én. - törölgettem kicsordult örömkönnyeimet.

- És mi a helyzet veled? Volt már valakid? - Carl hirtelen felült, szórakozott arca érdeklődést tükrözött.

- Ezt most halál komolyan kérdezted? - megint a röhögőgörcs határait feszegettem. - Nem Carl, még nem volt senkim, rajtad kívül. Veled ellentétben, az én unokatesóim retardált hájpacnik voltak, ráadásul vagy húsz évvel öregebbek nálam. - kuncogtam.

Carl tettetett sértődöttséggel elfordult, s a távolba meredve hátradőlt a sziklára. Tudtam, hogy arra vár, hogy bocsánatot kérjek vagy hasonló, de azért sem tettem. Visszafojtottam a hahotázást, elővettem naplómat magam alól, és ceruzát ragadva Carlal szembe ültem.

Most az egyszer megpróbálom elfogadhatóan lerajzolni.

- Mit csinálsz? - kérdezte Carl, drámakirálynő hangon.

- Lerajzollak. Nyugi, nem pálcikaember stílusban.

- Levetkőzzek esetleg? Csak hogy meglegyen a teljes Titanic érzet...

- Csak fogd be... - forgattam meg a szemeimet, igyekeztem nem elpoénkodni a dolgot.

- De várjál akkor most én vagyok Rose, te meg Jack? Jól van ez így?