No love between us || Carl Grimes

01. | 08.

- Lassan akár táncra is perdülhetnél. - Jason megtapsolt, én pedig elnevettem magam.

Két és fél hét telt el a balesetem óta, az első három ágyban töltött szörnyű napom után, úgy döntöttem felgyorsítom a folyamatot, és elkezdek járni. Először sokat szenvedtem vele, de aztán javult a dolog.

- Ahhoz a lövés előtt sem értettem, szóval inkább mellőzném. - Legyintettem, Jason hangos kacagásba tört ki.

Kicsit botladoztam még ugyan, de nem éreztem fájdalmasnak. Inkább csak megszokásból húztam magam után a lábam. Gary azt mondta, ne merüljek bele nagyon, mert annak rossz vége lehet.

- Ha már itt tartunk, baromi régen nem hallottam zenét. - Mondta Jason, én továbbra is a lépéseimet figyeltem és nem néztem rá. - Volt egy faszi, aki gitározott nekünk régebben. Nem is tudom mi lett vele...

- Valószínű a zenetudása nem hatotta meg a szörnyetegeket. - Kuncogtam. Nem vagyok valami együtt érző típus...

- Carl, le kéne már pihenned, egy órája járkálsz fel-alá. - Jane lépett be a terembe, lopva rápillantottam. Kezében valami füzetet tartott és egy ceruzát. Arcán egy sebtapasz éktelenkedett, kérdőn néztem rá.

- Kivel verekedtél? - Inkább lenézően hangzott a kérdésem, mint aggódóan. Sejtettem a választ.

- Ja, csak Victor... - Megvonta a vállát és leült Jason mellé. Victor... gyűlölöm a srácot.

- Jane segítened kéne anyának Jeremyvel. A tegnapi dolog miatt. - Mondta Jason.

Jeremy az előző nap konkrétan majdnem meghalt, és a szeme láttára öltek meg valakit. Sok bajba keveredik a kis srác.

- Carl, gyere ide! - Kért Jason, miután Jane eltűnt a helyiségből. Felé indultam, ő meg megpaskolta a maga melletti helyet, hogy üljek oda. - Nem csíped Victort mi? - Megforgattam a szemeimet.

- Már megint itt tartunk Jason? - Kedvtelenül sóhajtottam.

- Őszintén, én nagyon örülnék ha összejönnétek. - Vigyorgott, furán néztem rá. Miután felismerte, hogy ez a "mi a fasz" arckifejezésem, kiegészítette a mondanivalóját. - Mármint nem Victorral, hanem Jane-nel.

- Oh ember... - Fejemet fogtam erre a hülye kijelentésére.

- Figyelj, Jane kedvel téged. Gyűlölni fog azért, hogy ezt elmondom neked, de érez irántad valamit. - Még mindig úgy tettem mintha nem érdekelne mit mondana, de hallgattam, és le is döbbentem. - Én értem, hogy a hátad közepére se kívánod az ilyen számodra értelmetlen dolgokat, de gondolkozz el rajta.

- Jason, itt a világvége. - Suttogtam magam elé. A fiú nem felelt, normális válaszra várt.

Lassan eljutott az agyamig mit is mondott nekem Jason. Jane kedvel engem. Hű... Egy lány, kedvel engem. Engem. Oké, ez tényleg nagyszerű dolog, de mégis mihez kezdjek vele?

- Semmi baj sincs azzal, ha néha érzel dolgokat Carl. Normális dolog. Nem menekülhetsz ellene. - Wow, ez eddig a legbölcsebb dolog amit nekem mondott.

- Sosem voltam normális. - Összekulcsolt kezeimre néztem. - Én öhm... - Elhallgattam, dübörögtem az egészséges lábammal, az agytekervényeim erősen zakatoltak. - Nem tudom na, én csak egy túlélő vagyok. - Tártam szét karjaimat, felpattantam a helyemről és megfeledkezve a sérült vádlimról, futni kezdtem a szobám felé.

Beestem az ágyba, hirtelen rengeteg emlék árasztotta el a gondolataimat. Főként azok, amiket Jane-nel éltem át. Idegesen felültem és igyekeztem abbahagyni a visszaemlékezést. Oké, határozottan tetszik nekem, kedvelem is és szeretek vele lenni. De azért mégsem lehetek belé szerelmes, azt sem tudom mi a búbánatot jelent ez a kibaszott szó. A túlélésre képződtem, az apámmal a fegyverekről, gyilkolásról és a húsról beszélgettünk állandóan, nem pedig lányokról. Glenn volt az, aki felvilágosító kiselőadást tartott nekem, pedig a kutya se kérte rá, ráadásul ő akkor még csak egyszer volt nővel. Senkinek se volt kedve a szerelemről beszélgetni egy ilyen elcseszett világban. Ahogy nekem se. Kicsi voltam és undorodtam az egésztől, most meg egyszerűen csak nem fér bele még ez is a saját kis terembe. Ha érzek is iránta valamit, annak nincs semmi jelentősége. Vagy igen. Nem tudom.

Tudtam, hogy ha nem terelem el valamivel a gondolataimat, megőrülök. Így hát úgy döntöttem, kimegyek egy kicsit a falon kívülre, lövöldözni mindenre ami mozog.

Sikeresen elkerültem az emberek kérdéseit, egyedül az őrrel váltottam pár szót. Megkérdezte miért megyek ki, aztán figyelmeztetett minden hülyeségre.

A gondolatok odakint sem hagytak nyugtomra, de legalább elcsendesültek. Bementem az erdőbe, a megtöltött fegyverrel a kezemben. Nem igyekeztem halkítani a lépteimen, izgatottam vártam, hogy újra megölhessek egyet közülük.

Rögtön találkoztam egy kisebb csoporttal. Mindegyiket egyesével lelőttem, a hangtompítónak hála alig járt zajjal. A megvágott kezemnek nem tetszett, mikor az egyik fatörzs durva felületének ütköztem figyelmetlenségből. Az még nemigazán gyógyult be.

Összevissza rohangásztam a fák között, néha-néha megbotlottam egy kis akadályban. Jó érzés volt kint lenni.

A földet bámulva baktattam visszafelé az otthonunkba, mikor nekiütköztem valakinek. Felnéztem az illetőre, nem kellet megerőltetnem magam. Jane. Remek.

- Mit mondott neked az a seggarc? - Hangjából dühöt és szégyent tudtam kivenni. Oké, fel kel készülnöm életem legkínosabb bájcsevelyére.

- Jason? - Hátra akartam lépni, de a lábam valamiért földbe gyökerezett. Két centiméter sem választhatott el minket.

- Akármit is mondott, hazugság az egész. Csak egy hülye barom. - El kel ismerni, a mérges Jane éppoly annyira félelmetes, mint vonzó.

Én is dühös lettem. Jason hazudott volna, csak hogy összekavarja az érzéseimet? Ennek semmi értelme...

- Akkor nem kedvelsz engem? - Nem akartam így rákérdezni, fogalmam sincs miért csúszott ki mégis a számon.

- Nem... - Jane ajkába harapott és lesütötte a szemét. Hazudik. - Nem tudom. - Suttogta.

Mi a fene történik?

A szívem gyorsabban vert mint valaha, még mindig nem tudtam megmozdulni. Oké mi ütött belém?

Megfogtam Jane kezét, a lány újra felnézett rám. Valamiért erős vágyat éreztem az iránt, hogy megcsókoljam. De nem tehetem, elvégre az nem... Azon kaptam magam hogy a sóvárgás legyőzi azt a kevéske tiltakozást bennem, és akkor megtörtént. Megcsókoltam.

Hirtelen kellemes meleg érzés futott végig az egész testemen. A világ elcsendesült körülöttem, a szívem kihagyott egy ütemet, a fejem pedig teljesen kiürült. Csak ő és én.

Innen már nincs visszaút.

Ez lenne tehát a nyolcadik réész:D
Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én imádtam ezt írni:$$
Kicsit rövid lett, talán az eddigi legrövidebb, amit sajnálok:c
Ez már a nyolcadik rész, szóval nem tudtam tovább nyúzni ezt a dolgot nyah
Szeretném elmondani nektek, hogy suli időszakban a részek biztosan ritkábban lesznek, az a hely kiszívja az összes kreatív gondolatomat blah
Köszönöm a visszajelzéseket, remélem erről a részről is meglesz mindenkinek a véleménye:)
Boldog új évet mindenkinek:DD

xoxo